Nem csak érteni, érezni is lehet a regényeit – elképesztő, hogyan működött Agatha Christie írói elméje

Agatha Christie-t sokszor nevezik a krimi királynőjének, ami meglehetősen elcsépelt jelző, de rá aztán tényleg illik. Bár Mary Westmacott álnéven romantikus regényeket is írt, de leginkább az élményszámba menően fordulatos detektívregényeivel lett sikeres. A Wikipédia idézi a Guinness Rekordok Könyvét, amely szerint könyveit a legnagyobb példányszámban adták ki világszerte, William Shakespeare művei és a Biblia után, 

Az elmúlt évtizedekben több könyv, sőt tanulmány is megjelent, amelyben megpróbálták megfejteni, hogy hogyan működött a brit írónő agya, mi indította be, hogyan szállta meg az ihlet. Ezekből az értelmezésekből fogunk szemezgetni.

Gyilkos karakterek

Első regénye megírásakor Agatha Christie körülnézett, hogy ihletet merítsen a karaktereihez. Kezdetben egy közelben lakó ismerősét kezdte el alapul venni a gyilkos karakteréhez, de hosszas gondolkodás után sem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó férfi valaha is embert öljön, ezért tovább kereste a megfelelő munkamódszert. Az írónő akkor egyszer s mindenkorra úgy döntött, hogy soha nem fog ismerősöket inspirációként használni, hanem saját maga alkotja meg a karaktereit, igaz, egy kis segítséggel: elkezdett villamoson, vonaton és éttermekben olyan embereket keresni, akik kiindulópontként szolgálhattak neki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Agatha Christie írói pályafutása későbbi szakaszában ismét megpróbálta egyik közeli barátját, Ernest Belchert beépíteni az egyik történetébe. 

A férfi nyaggatta őt, hogy hadd legyen ő a gyilkos abban a könyvben, amelyiken épp dolgozott. Ez a regény lett végül a már jól ismert A barna ruhás férfi.

Állítólag Agatha Christie megszenvedett a történettel, de egy csodás névcsere után (Sir Eustace Pedlertnek nevezte el a barátjáról mintázott karaktert) elkezdett körvonalazódni a szereplő, akinek a felépítéséhez Belcher néhány mondását és anekdotáját is felhasználta. 

Agatha Christie szokatlan munkamódszere

Agatha Christie regényei gyakran kezdődnek a gyilkossággal. Az írónő először mindig eldöntötte a gyilkosság módját, majd azt, hogy ki volt a gyilkos, és mi volt az indítéka. Ezután mérlegelte a többi gyanúsítottat és az ő indítékaikat. Mindig figyelt arra, hogy megfelelő arányban tartalmazzon a történet hamis nyomokat, mert tudta, hogy ha telepakolja a cselekményt sok apró, kibogozhatatlan, félrevezető mellékszállal, akkor a kutya sem olvasná a regényeit végig.

Saját bevallása szerint a cselekményeket gyakran már jóval a könyv tényleges megírása előtt kigondolta, mivel ezek a fordulatok, történetek sokszor véletlenszerű, furcsa pillanatokban jutottak eszébe.

Agatha Christie-nek csodás tehetsége volt ahhoz, hogy úgy tudja elterelni az olvasó figyelmét, hogy az ne lássa a lényeget. Összességében elmondható, hogy nem volt szokványos a munkamódszere, egyrészt azért, mert 

míg a szereplők lassan, komótosan formálódtak meg a tudatában, addig a cselekmény gyakran villámcsapásszerűen jutott eszébe. 

Tudni lehetett, hogy az írónő mindig jegyzetfüzettel járkált, azonban ezeket a kis fecniket sokszor elvesztette. Christie-nek általában 5-6 jegyzetfüzete volt egyszerre, ezekbe jegyezte fel az ötleteket, amelyek eszébe jutottak, bejegyzéseket készített mérgekről, különböző kábítószerekről, vagy ügyes átverésekről, amikről az újságból értesült. Sokszor hiába volt nála notesz, a hirtelen jött ötleteknek otthoni környezetben már semmi értelmük nem volt.

Voltak olyan cselekmények, fordulatok, amikkel hosszú órákon át játszott fejben, csak azért, hogy ne felejtse el őket. Az egyik ilyen volt Roger Ackroyd (Az Ackroyd-gyilkosság című könyvének egyik karaktere) meggyilkolásának ötlete, amely sokáig fészkelt a fejében, mire sikerült rögzítenie a részleteket. Agatha Christie önéletrajzában bevallja, hogy soha nem volt olyan hely vagy szoba, ahol kifejezetten írni szeretett volna. Elmondása szerint mindössze egy stabil asztalra és egy írógépre volt szüksége, ez az asztal sokszor jellemzően az étkezőasztal volt.

Családja általában észrevette, ha közeledett az idő, felismerték a jeleket: amikor Christie morcossá vált, akkor sürgetni kellett, hogy zárkózzon be egy szobába, és kezdjen el írni.

Mindig is úgy vélekedett, hogy amikor elkezd írni, akkor tisztulnak le igazán a fejében a gondolatok. A diktafon használatakor az volt a kísértés, hogy ugyanazt a dolgot egy kicsit másképp ismételje meg, ami tönkretette az írás gördülékenységét. Körülbelül 1930-ra tért át a kézzel írásról a gépelésre, igaz, az első fejezeteket még nagyon sokáig kézzel írta. 

Szörnyű vajúdás

Saját bevallása szerint mindig volt egy borzalmas három-négy hetes periódus, amit át kellett vészelnie az írás megkezdésekor. Az önéletrajzában azt írja, hogy nincs ehhez az időszakhoz fogható gyötrelmes nyomorúság, a kreativitás bénultsága. Sokszor hetekig nem volt képes semmilyen kreatív tevékenységre, aztán idővel azt vette észre, hogy újra „működni kezd”, és a köd elkezd kitisztulni.

Az írónő jegyzetfüzeteit egyetemi kutatók vizsgálták át, az elemzésükből kiderült, hogy egészen különös ütemben írt. Egy vizsgált részletben tizennégy oldalt írt, de a szöveget aztán szinte teljes egészében kihúzta. Ezután viszont egy olyan rész jött, amiből az írónő mindent megtartott, mintha hirtelen minden gondolata a helyére került volna.

Agatha Christie a második világháború idején elhatározta, hogy párhuzamosan két regényen kezd el dolgozni. Ez azért volt így, mert attól félt, hogy ha mindig csak egy könyvet ír, belefásul a munkába, és a regényei is unalmasak lesznek. Korábban, amikor egy sztorira ráunt, félretette kicsit, és társasági életet élt, de a háború alatt erre nem volt sok lehetőség, így egyik munkából a másikba menekült. Azt nyilatkozta, hogy 

a háború alatt soha nem okozott neki nehézséget az írás, mivel képes volt gondolatban kizárni azt a külvilágot, ami baljósabb volt, mint addig bármikor.

Agatha Christie az önéletrajzában arról beszél, hogy furcsa érzés, amikor egy könyv növekszik, és folyamatosan épül az emberben. A Távol telt tőled tavaszom (ezt a regényt Mary Westmacott néven írta) esetében ez a folyamat majdnem hét évig tartott, aztán hirtelen minden a helyére került. A karakterek már készen álltak, már csak meg kellett írnia a könyvet, ez mindössze három nap alatt sikerült is neki. Amint befejezte az első fejezetet, rögtön meg is írta az utolsót, annyira aggódott, hogy bármilyen megszakítás megzavarná a gondolatmenetét, és ezzel megváltoztatná a végkifejletet. Amikor a könyv elkészült, teljesen kimerülten majdnem 24 órát aludt egyhuzamban.

Agatha Christie nyelvi kódolása

Az írónő úgy vélte, hogy a detektívtörténetekben különösen fontos a takarékos megfogalmazás, az olvasó ugyanis nem akar mindig visszaolvasni, hogy jól értette-e a szöveget. Épp ezért nagyon egyszerű, hétköznapi nyelvezetet használ, érthető sémákkal dolgozik. Emellett a könyveiben nagy mértékben támaszkodik a párbeszédekre is, sokszor ezek a párbeszédek segítenek megoldani a rejtélyt is. Regényeinek az olvasása nem jelent kihívást az olvasóknak, hagyja, hogy a cselekményre koncentrálhassanak.

Agatha Christie szövegeit több egyetem is kutatni kezdte, a kutatócsoportok minden egyes regényét elemezték szóhossz, szógyakoriság és mondatszerkezet szempontjából. Az eredményekből kiderült, hogy minden könyve nagyon hasonló stílusú, átlagosan ugyanannyi betűt használ szavanként, és a mondatok is hasonló számú szóból állnak. Külön érdekesség, hogy ez igaz a pályája kezdetén írt könyveire és a karrierje végén írt regényeire egyaránt.

Mintha megtalálta volna azt a sikeres formulát, amely magával ragadja az olvasót, és ezt a formulát soha, egy pillanatra sem hagyta el

– hangzik el az Agatha Christie-kód című dokumentumfilmben.

Amikor Agatha Christie egy koncepciót közvetít, gyors egymásutánban és sűrített térben ismétli a kulcsszavakat és egyéb hasonló jelentésű szavakat. Ezt a módszer a neurolingvisztikus programozásra (NLP) emlékeztet. A neurolingvisztikus programozás tapasztalatokra épülő konkrét pszichológiai, pszichoterápiás és kommunikációs technikák rendszere, amely a nyelvhasználatot és a viselkedést tanulmányozva a kiválóság struktúráját igyekszik megfejteni, ezzel megismételhetővé és elsajátíthatóvá tenni az egyes ember számára.

Magyarán azzal, hogy egy bekezdésben legalább háromszor megismétlődnek ugyanazon szavak, lehetővé teszi, hogy az olvasó meggyőződjön valamiről.

Az ember tudatos elméje nagyon korlátozottan tud összpontosítani, és legfeljebb egyszerre öt-kilenc dologra tud koncentrálni. Amint kilencnél több dologra kell fókuszálni, a tudatos elme nem tudja tovább követni a fonalat, és így az illető szó szerint hipnotikus transzba esik. Az Agatha Christie-kód azt állítja, hogy író gyakran használta ezt ki, amikor kilencnél több karaktert mozgatott, és amikor kilencnél több cselekményszálat bonyolított egyszerre.

Ahogy az olvasó elméje túlterhelődik, elkezdi valóban átélni a könyvet, érezni a könyvet, és elveszni benne. Mivel az érzések jóval emlékezetesebbek, mint a gondolatok, az emberek az érzéseket Agatha Christie nevéhez és a regényeihez is társítják. Az ember nemcsak érti ezeket a regényeket, hanem érzi is.

Végül a kutatócsoport felfedezte, hogy Agatha Christie a leíró részek szintjének változtatásával nagyon pontosan szabályozza azt a sebességet, amellyel a könyveit olvassák. Könyveinek elején több a leíró rész, mint a végén, aminek az a hatása, hogy a könyvei vége felé gyorsabban olvasunk, szó szerint rohanunk a történet vége felé, hogy megkapjuk a velőtrázó élményt, és megtudjuk, ki követte el a gyilkosságot.

Az Agatha Christie regényeiből készült Bűbájos gyilkosok című sorozat streamelhető az RTL+-on.

A cikk a Christie Mystery összefoglalója, Agatha Christie önéletrajza és Az Agatha Christie-kód dokumentumfilm alapján készült. 

Nyitókép: Getty Images