Az oroszok már a spájzban vannak, a stukkerek alacsonyan szállnak, a hagymát hagymával esszük – felejthetetlen magyar klasszikusok az RTL+ kínálatában

Kezdjük időben az elején. Könnyű kezdés, hiszen a Hyppolittal bármit (mondatot, filmklubbot, ismerkedést) könnyű elkezdeni, és ha a Hyppolit, a lakáj, Székely István 1931-es vígjátéka szóba kerül, elég csak bemondani, hogy „hagymát hagymával”, és máris nyert ügyünk van. A többi, például Kabos Gyula alakja és az az összetéveszthetetlen hang, már jön magától. 

Ha soha nem alkalmaztunk arisztokrata házhoz szokott, Csortos Gyulára hasonlító főkomornyikot, a mélyről feltörő kabosi kifakadás („A hagymához is hagymát eszek”) akkor is ismerős élethelyzet: ismerős lehet saját tapasztalatból, vagy a háztartási-házastársi hadviselés sok ezer éves történetéből.

Elég stílusosan indul a Hyppolit elkészítésének története is, maga a rendező, Székely István például így ír róla:

1931-ben érkeztem meg Pestre egy nagy, berlini rendszámú Buickkal, megkezdeni a Hyppolit a lakáj előkészítését.

Ami elég gyorsan mehetett, mármint a Hyppolit előkészítése, mert a filmet már 1931-ben bemutatták, és azóta is úgy emlegetik, mint a valaha készült legjobb magyar vígjátékok egyik, ha nem a legjobbikát. Amihez persze a Kabos-Csortos-Székely trió mellett (azért Jávor Pált se hagyjuk ki a sorból) még kellett néhány nagy profi, például a két forgatókönyvíró, Nóti Károly és Zágon István.

Ma már szinte elképzelhetetlen, de a Hyppolit, a lakáj a bemutatója idején nem számított igazi sikernek, afféle sleeper hit volt, magyarán kellett egy kis idő, míg a népek bolondulni kezdtek érte. A magyarázatot a rendező a magyarok filmfogyasztási szokásában látta, ahogy arra az önéletrajzában is kitért. Székely István nem volt ott a premieren, Berlinbe szólította a kötelesség:

Úgy tudom, hogy a Hyppolit nem volt azonnal kirobbanó siker. Akkoriban nem volt divat Pesten magyar filmet nézni. Az a néhány magyarul beszélő hangosfilm, ami addig bemutatásra került, nem volt jó. Főleg francia, német és amerikai filmet fogyasztott a közönség, és amikor a Hyppolit betolakodott a menübe, eleinte nem merték megkóstolni

– írta Székely. Mire azonban a rendező a New York kávéházzal szemközti Palace (későbbi Bástya) moziban megtekintette a művét, a „hagymát hagymával” már szállóigévé vált Pesten. És valószínűleg Budán is.

Ugorjunk egy kicsit időben, jöjjön az 1934-es Meseautó. 

Eltelt három év, ami a filmiparban egy egész örökkévalóságnak számít. Ekkorra már nem kellett kétszer mondani a magyar közönségnek, hogy mitévő legyen, ha hazai vígjátékot játszanak a körúton, megtette ezt rögtön magától is. Meglehet, a Meseautó is egyike az ős okoknak, amiért a romantikus komédiák 90 év elteltével is rendre tarolnak a hazai mozikban, még akkor is, ha Kabos Gyula nem szerepel bennük. Gaál Béla Meseautója a Hyppolit mellett a magyar film aranykoraként emlegetett harmincas évek másik emblematikus vígjátéka. Ebben ugyan nincs hagyma, de van kocsikázás, szerelmes bankvezér és meghódítandó gépírókisasszony is. És van Perczel Zita, Törzs Jenő, Gombaszögi Ella és Tolnay Klári. Meg persze az elmaradhathatlan Kabos.

Puskás Öcsi kivágva

„Futbólia válogatottjának az áhított kupa megszerzéséhez az utolsó meccsen négy góllal kellene nyernie. Az ország kétségbeesett vezetése úgy dönt, teljhatalommal ruházza fel Duca tengernagyot, aki a világklasszis magyar csodacsatár leigazolását ígéri. A titkon puccsra készülő katonatiszt a Svájcban játszó magyar válogatotthoz repül, de a híres focistát véletlenül összetéveszti Jóskával, a piti csalóval. A botlábú férfi képtelen ellenállni a pénz és a hírnév csábításának, és megpróbálja eljátszani a nagytudású játékost. A döntő hatalmas botrányba fullad, az országban forradalmi hangulat uralkodik” – így hangzik Keleti Márton rendszerkritikától sem visszariadó szatírája, A csodacsatár rövid története. 

Egy ország, ahol a foci sorskérdés? Ez pont olyan ismerős lehetett akkor, amikor A csodacsatár készült, mint a mai Futbóliában, ami természetesen már 1956-ban is Magyarországot jelentette. 

A csodacsatárt 1956 nyarán és kora őszén forgatták, a bemutatót azonban egy „apróság” hátráltatta. Végül csak 1957 szeptemberében került sor rá, és akkorra már mind a forgatókönyvíró (Méray Tibor), mind a filmben szereplő Puskás Öcsi külföldre távozott. Méray neve le is került a stáblistáról, Puskás jeleneteit pedig a forradalom leverése után itthon maradt Hidegkutival forgatták újra. 

A csodacsatár ma már ismét az eredeti verzióban, Puskással látható.

Karóra a janicsáron?

Mondhatni, Várkonyi Zoltánnak nagyon bejöttek a hatvanas évek, és nagyon bejött Jókai is, hiszen egy sor nagyszabású kosztümös-romantikus mozidarabot rendezett a mester műveiből: A kőszívű ember fiaival (1965) kezdte, majd következett egy double feature, az Egy magyar nábob / Kárpáthy Zoltán kettőse (1966). És ebbe a sorba illeszkedik –  noha Várkonyi ezúttal Jókait Gárdonyira cserélte – az Egri csillagok (1968) is. Utóbbi kedvéért egy komplett díszletvárat is felhúztak Pilisborosjenőn, és a statisztéria is szép számú volt, köszönhetően a Magyar Néphadsereg kivezényelt kiskatonáinak. 

Az Egri csillagok tartós népszerűségét jelzi, hogy a forgatás vélt vagy valós sztorijaival, városi és egyéb legendáival a mai napig jó pontokat lehet szerezni társaságban. Messze a legnépszerűbb a karórás janicsár legendája, s bár ilyen nem látható a filmben, az egyik werkfotón állítólag feltűnik egy órát viselő, töröknek beöltözött statiszta. 

Íme, egy igaz magyar urban legend születése. 

A közkedvelt forgatási anekdotákhoz tartozik, hogy a Magyar Néphadsereg statisztáló kiskatonáit „Kedves elvtársak, imához!” felszólítással hívták a próbára, amin a törökök imádságát kellett begyakorolniuk.

Oroszok a spájzban

A „hagymát hagymával” mellett ott van a magyar filmek legtöbbet idézett szólásmondásai között az „oroszok már a spájzban vannak” is, természetesen a Tizedes meg a többiekből (1965). Utóbbi sem szöveghűen került át a köznyelvbe, Sinkovits Imre örökbecsű aranyköpése valójában így hangzik: „Már a spájzban vannak az oroszok!” De ez valójában mellékes. Ami nem az, hogy Sinkovits tizedese klasszikus vígjátéki figura, Keleti Márton filmje pedig, bár eredetileg magyar partizánmozinak szánták, a csodával határos módon  – és a méltatlanul elfeledett Szász Péter dramaturgiai közreműködésének hála –  poént poénra halmozó közönségkedvenc lett.

Ismét egy focis film következik, és akárcsak a Hyppolit meg a Tizedes, a Régi idők focija is megajándékozott minket legalább egy örökbecsű mondattal. 

Mert „kell egy csapat”, ugye. 

A film 1973-as, de Minarik Endre, a focibolond mosodás igazságával fél évszázad elteltével sem lehet vitába szállni. Csapat, az tényleg kell. A Régi idők focija nyertes csapatát Sándor Pál, Mándy Iván (az ő írásaiból született a film), Garas Dezső és Ragályi Elemér alkották, de ide sorolhatjuk Minarik Ede távoli rokonait, Charlie Chaplint és Buster Keatont is.

Azok a szeleburdi és kőkemény nyolcvanas évek

Palásthy György az ifjúsági filmek Kádár-kori specialistájának számított, mi sem bizonyítja ezt jobban mint az Égigérő fű (1979) és a Szeleburdi-filmek, vagyis A szeleburdi család 1981-ből és folytatása, a Szeleburdi vakáció 1987-ből.  

Generációs kérdés, hogy kinek melyik darab a kedvesebb: a korábban születettek természetesen a Poldi bácsit füves bérházudvarral megajándékozó gyerkőcök kalandjaira esküsznek, a kicsit későbbiek a kis lakásba szorult csupaszív értelmiségi család derűs életképeit tartják gyermekkoruk meghatározó élményének. 

És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik a ’87-es Szeleburdi-sequelben ismertek magukra. Szellem- és jellemfejlődés szempontjából egyik sem tartható károsnak, sőt. Az Égigérő- és a Szeleburdi-tábor számára a rendező személyén kívül Ullmann Mónika is közös pont lehet: a kor legismertebb gyerekszínésze ugyanis az Égigérő fűben és A szeleburdi családban is feltűnik.

Aki szerint a nyolcvanas évek elejére nem a családi összetartás bája, hanem a végtelen kiábrándultság volt jellemző, az mindenképpen igazolásra talált a film noir késő Kádár-kori fekete (vagy inkább szürke) gyöngyszemében, az 1982-es Dögkeselyűben. András Ferenc megcsinálta az első és talán utolsó igazi magyar bűnfilmet, Cserhalmi György kisemmizett, bosszút esküvő, Ladájával a vesztébe rohanó taxisofőrje előtt pedig alighanem amerikai kollégái is meghajtották volna fejüket, már ha eljutott volna hozzájuk ez a kiábrándultságból ötösre vizsgázó magyar noir.  

Alacsonyan szálló stukkerek

Hozzánk viszont eljutottak Bud Spencer Piedone-filmjei, és nemcsak eljutottak, de hatalmas sikert is arattak, aminek egyenes következménye volt, hogy Bujtor István, úgy is mint Bud Spencer magyar hangja, Ötvös Csöpi személyében megteremtette a magyar Piedonét. 

Napfényes Balcsi, hatalmas pofonok, egy vitorlázó vagány nyomozó és citromba harapott oldalmotorosa – A Pogány Madonna 1981-ben sokakkal elhitette, hogy a magyar akció-krimi-vígjáték egy nálunk is meghonosítható műfaj, amelynek van jövője.  

Ezt a jövőt leginkább maga Bujtor István aknázta ki, aki a folytatásokat már rendezőként is jegyzi. A Pogány Madonna rendezője azonban még nem ő, hanem Mészáros Gyula volt, a sorozat egyik legemlékezetesebb aranyköpése is az első filmből, a Csöpi mellett lábatlankodó Kardos doktortól származik: 

Mondom, alacsonyan szállnak a stukkerek. Nem érted te ezt, a mi szakmánkat, Margit!

A nyolcvanas években nemcsak Ötvös Csöpi osztogatta bőszen a pofonokat, de az Intermouse visszavonult ásza, Nick Grabowski szuperegérügynök is akcióba lendült. Az egy dolog, hogy Ternovszky Béla (rendező) és Nepp József (forgatókönyvíró) Macskafogója 1986-ban jelentős sikert aratott, de a hollywoodi műfajokat parodizáló macska-egér egymásnak feszülés a mai napig slágerdarab, újabb és újabb generációk találták és találják meg benne a saját poénjaikat. 

Kutyák, macskák, kicsit szomorkás hangulatok

Micsoda sztárcsapat: Dargay Attila, Nepp József és a rímhányóként ismert Romhányi József! Ők hárman írták a Lúdas Matyi 1977-es rajzfilmváltozatát, a rendező pedig Dargay volt (aki nem sokkal később egy Vuk nevű kis rókával lopta be magát örökre a Kádár-kori gyerekek szívébe). 

Lúdas Matyi már a felszabadulás után megihlette a filmeseket, így született meg az első teljes egészében színes magyar film (1949-ben), de mire a rajzfilmváltozat elkészült, már rég mindenki hozzászokott az élénk színekhez. Dargay '77-es változata a magyar animáció aranyéveinek egyik nagy dobása, ott a helye a klasszikusok között, efelől semmi kétség. A szinkronhangokat is igazi sztárcsapat (Kern András, Csákányi László, Agádry Gábor, Gobbi Hilda, Zenthe Ferenc) adta, a gyerek Matyi pedig a kamaszodó Geszti Péter hangján szólal meg.

A Dargay-Nepp párosnak pont egy évtized elteltével is összejött egy egészestés klasszikus, ez volt az 1987-ben bemutatott Az erdő kapitánya. Ezúttal kutya-macska vonalon bonyolódik a történet, egy hamisítatlan erdei krimi keretei között.

És ezzel elérkeztünk a kilencvenes évekbe, és bár kétségtelen, hogy a Csinibaba nagyon is a rendszerváltás utáni első évtized terméke, Timár Péter filmjének csupa múltidéző slágerből van a szíve, amiket ma retrónak szokás nevezni. Persze Timár csavar rajtuk néhányat, hiszen nem nosztalgikus múltba révedést, hanem paródiát akart készíteni, torz tükröt állítani a debil múltnak. A kísérlet legnagyobb haszonélvezője a Kispál és a Borz volt, a Kicsit szomorkás a hangulatom átdolgozása a film legnagyobb slágere lett. 

A sors fintorának, vagy a mozi varázsának is betudhatjuk, hogy a Csinibabában végül nemcsak a múlton röhögni szándékozók, de a keményvonalas nosztalgiázok is filmjükre találtak. Ennek tudható be a több mint félmilliós nézőszám, meg a hirtelen fellángolt és talán soha el nem múló retró-divat.

A cikkben szereplő klasszikus magyar filmek az RTL+ felületén érhetők el.

Nyitókép: A Színes Város Csoport Macskafogó-falfestménye a VIII. kerületi Szigony utcában, egy 15 emeletes panelépület tűzfalán.  Fotó: MTVA/Bizományosi: Balaton József