Jeff Bridges az rtl.hu-nak: „Az egyik ütés felszakította az arcom” – exkluzív interjú

John Huston 1972-es filmje, a Fat City (magyarul: Bunyósok) azok közé a filmek közé tartozik, amelyek jól öregedtek. Talán azért is, mert John Huston nem édesíti meg a kilátástalanságot, ami bokszoló hőseit körülveszi: a szebb napokat látott, sebeit alkohollal gyógyító Tullyt (Stacy Keach) és az idősebb bokszolóra felnéző fiatal tehetséget, Ernie-t (Jeff Bridges), aki talán mégsem elég jó ahhoz, hogy elkerülje Tully sorsát. 

Szomorú film a Fat City, de mondhatjuk akár realistának is, talán még Tarr Béla is örömét lelné azokban a kocsmapultnak dőlő, elvesztegetett életekben és leharcolt arcokban, amelyek Huston filmjében felvillannak. Persze az sem sokkal szívderítőbb, ami a ringben és annak környékén történik. Talán emiatt sem került be a Fat City a hetvenes évek unásig emlegetett klasszikusai közé, pedig ott lenne a helye, és talán szerepet játszott a mellőzöttségben az is, hogy e nagyszerű filmet nem a papa moziját elsöprő új-hollywoodi ifjak közül rendezte valaki. Épp ellenkezőleg: a Fat City-t a nagy öregek egyike, a régi Hollywood kitartó motorosa, John Huston jegyzi rendezőként. Szóval nemcsak szomorú, de félig-meddig elfeledett film is a Fat City, ezért is gondoltuk úgy, hogy ideje beszélgetni róla. 

John Huston sajnos 1987 óta elérhetetlen, de a két főszereplőhöz sikerült eljutnunk. Jeff Bridges (74) e-mailen válaszolt a Fat City készítését firtató kérdéseinkre, Stacy Keach (83) pedig Zoomon jelentkezett be lengyelországi otthonából – vele hosszabban is elbeszélgettünk. Mindketten újoncnak számítottak Hollywoodban, Keach alig múlt 30, Bridges pedig a húszas évei elején járt, amikor összekerültek a Fat City forgatásán. Volt, amire a két színész több mint 50 év távlatából hasonlóképpen, és volt, amire másképp emlékezett, de az mindkettőjük szavaiból kitűnik, hogy fontos film számukra a Fat City.

Jeff Bridges a Fat Cityről

A Fat Cityben Stacy Keach a tapasztalt, idősebb bokszoló, ön a lelkes kezdő. Volt valami mentor-tanítvány jellege a közös munkának?

Jeff Bridges: Felnéztem Stacyre. Csodálatos színésznek tartom, de mentorálás nem volt, nem nagyon tudok feleleveníteni ilyen pillanatot. Rég volt, nem a legélesebbek az emlékeim, de arra tisztán emlékszem, hogy felnéztem rá, rajongással tekintettem Stacyre.

John Huston jól ismerte a nagy meccsről álmodozó amatőr bokszolók világát, hiszen ifjúkorában kipróbálta magát a ringben, míg egy törött orr véget nem vetett a bokszolói pályafutásának. Gondolom, volt mit mesélnie a színészeinek erről a világról, amit belülről is ismert…

Jeff Bridges: Igen, John Huston bevezetett a kispályás bokszolók világába, de nem csak ő: végig kint volt a forgatáson Leonard Gardner is, a film alapjául szolgáló regény, a Fat City szerzője. Ha valaki, ő aztán jól ismerte ezt a világot.

A Fat Cityt a klasszikus bokszdrámákkal szokták együtt emlegetni, olyan filmekkel, mint Robert Wise boksz-noirja, a The Set-Up, a John Garfield főszereplésével készült Body and Soul, vagy a későbbiek közül Scorsese Dühöngő bikája. A Fat City talán még Scorsese filmjénél is szomorúbb lecsúszástörténet, de míg a Dühöngő bika az ünnepelt klasszikusok közé tartozik, Huston filmjét elkerülte ez a fajta elismerés. A kritikusok nagyra tartják, de csak kevesen ismerik…

Jeff Bridges: Tudja, hogy van ez; rejtély, hogy mitől lesz valamiből siker, másból meg nem. Ez egy sokismeretlenes egyenlet.  Függ attól, hogy ki mutatja be a filmet, függ attól, hogy mikor mutatja be a filmet, és attól is, hogy milyen más filmekkel van versenyben. A Fat City, ha nem tévedek, jóval megelőzte a Dühöngő bikát. Az operatőrünk, Conrad Hall elképesztő munkát végzett. Ahogy ezt a filmet fényképezte, az valami egészen rendkívüli.

A Fat City-t a kaliforniai Stocktonban forgatták, kint a város szegénysorán. Huston nem tanácsolta, hogy közelebbről is vegye szemügyre ezt a szomorú miliőt?

Jeff Bridges: Ilyesmire nem nagyon emlékszem.

Amikor John Hustonról beszélünk, akkor egy igazi hollywoodi legendáról beszélünk. Egy olyan rendezőről, aki már az első filmjével, A máltai sólyommal műfajt teremtett, sokan Humprey Bogart magánnyomozós filmjét tartják az első film noirnak. Huston megosztotta önökkel, Stacy Keach-csel és önnel a régi hollywoodi, bogartos anekdotáit?

Jeff Bridges: Arra nem emlékszem, hogy a Bogey-val közös dolgairól sztorizgatott volna, de arra nagyon is, hogy levetítette nekünk  a Let There Be Light című második világháborús dokumentumfilmjét, amit az amerikai kormány betiltott (Huston 1946-os dokumentumfilmjét csak a nyolcvanas években engedték bemutatni). Elkezdtük forgatni a Fat Cityt, amikor meghívott mindenkit magához, és levetítette nekünk a Let There Be Lightot. Elképesztő film, ha nem látta, mindenképpen érdemes megnéznie. A második világháborúból hazatérő katonákról, az általuk elszenvedett poszttraumás stresszről szól, és a sodium penthotal nevű szerről, amivel a katonákon segítettek, hogy megbírkózzanak a nehézségeikkel

Már az első filmbeli jelenetében bokszolnia kellett Keach-csel; a kezdő és a tapasztalt bokszoló egymást kóstolgatják, ütik egymást, de inkább csak barátkoznak. Gyorsan megvolt a jelenet, vagy sokat bajlódtak vele?

Jeff Bridges: Túl sokszor nem kellett újra venni. Jól emlékszem, hogy az egyik ütés felszakította az arcom, azt hiszem, ez a jelenet benne is maradt a filmben. A későbbiekben Huston sokszor heccelt is azzal, hogy „na igen, jól megkóstoltattuk veled az amatőr bunyót”.

Fontos szerepet játszott Peter Bogdanovich filmjében, Az utolsó mozielőadásban is, amit nem sokkal a Fat City előtt mutattak be. A poros, kisvárosi Amerikában játszódik ez is, az is, kilátástalan életekkel van tele mindkét film. De míg Az utolsó mozielődást egy feltörekvő fiatal rendezte, a Fat City egy már mindent látott, kései korszakában járó rendező munkája.

Jeff Bridges: Amikor Az utolsó mozielőadást rendezte, Bogdanovich viszonylag újonc rendezőnek számított, a harmincas évei elején járt. Előtte egyetlen filmet rendezett csak, a Célpontokat. Bogdanovich nagy rajongója volt Orson Wellesnek és persze John Hustonnak is. 

Robert Surtees volt Az utolsó mozielőadás operatőre, ha nem tévedek, ő fényképezte a Ben-Hurt is, szóval a régi hollywoodi iskola nagyon is jelen volt a forgatáson. 

A két film között nem nagyon éreztem kapcsolatot, de a két rendezőben közös volt, hogy Huston és Bogdanovich számára is a szereposztás volt mindennek a kulcsa. Ha már egyszer bizalmat szavaztál a színésznek, hogy övé legyen a szerep, akkor hagyd is, hogy tegye a dolgát, ahogy jónak látja. Így dolgoztak mindketten. Huston instrukciói egyébként pofonegyszerűek voltak. Általában két dolgot kért tőlem: az egyik az volt, hogy „adjál bele még többet, Jeff”, a másik meg, hogy „most kevesebbet”. Nagyjából ebből állt Huston színészvezetése. Ezt a módszert én igencsak hasznosnak találtam, ennél jobb instrukciókat nem is nagyon kaptam a pályám során.

Ön is, Stacy Keach is színészcsaládból származik, és John Huston apja ugyancsak ezt a mesterséget űzte (Walter Huston A Sierra Madre kincséért nyert Oscart, a filmet a fia rendezte). Más-más generációba tartoztak mindhárman, de a családi-hollywoodi gyökerek közösek voltak.  Megkönnyítette ez az összerázódást?

Jeff Bridges: Ma már úgy gondolom, hogy igen. Az, hogy Stacy, Huston és jómagam is színészcsaládból jöttünk, adott valami pluszt. De akkor és ott, amikor együtt csináltuk a Fat Cityt, nem hiszem, hogy ilyesmi megfordult volna a fejemben. Most épp John Lithgow-val dolgozom A nagy öreg című tévésorozatban, vagyis ismét olyasvalaki a partnerem, aki hozzám hasonlóan a showbiznisz világába született bele (Lithgow apja elismert színpadi színész volt). Ez egy jóleső kapocs köztünk, élvezetes a régi dolgokról diskurálni.

Stacy Keach a Fat Cityről, a börtönélményeiről és a kommunista Budapestről

John Huston eredetileg Marlon Brandót akarta megnyerni Tully, az idősebb bokszoló szerepére. Brandónak állítólag tetszett is a forgatókönyv, de húzta az időt, Huston viszont nem tartozott azok közé a rendezők közé, akik a sztárok után futkosnak, úgyhogy inkább más színész után nézett, és megtalálta önt. Amikor elvállalta a szerepet, tisztában volt vele, hogy Brando volt ön előtt a sorban?

Stacy Keach: Igen, tudtam róla. És hálát adok a jó istennek, hogy Brando nem vállalta. Egyébként különösebben nem feszélyezett, hogy Brando volt Huston első választása. Magát a könyvet, Leonard Gardner regényét már jól ismertem, nagyon szerettem a lecsúszott bokszoló, Billy Tully alakját. Úgyhogy amikor Huston felkért a szerepre, egy percig sem haboztam, hogy elfogadjam-e. Fejest ugrottam Gardner csodálatos világába. Hálásnak kell lennem, hogy Mr. Brando úgy döntött, nem vállalja.

A Fat City a kései John Huston-filmek közé tartozik. Ott volt ön, a jobbára ismeretlen filmszínész és ott volt Huston, olyan hollywoodi klasszikusok rendezője, mint A máltai sólyom, a Sierra Madre kincse, az Aszfaltdzsungel vagy az Afrika királynője. Kezdőként visszaszólhatott egy ekkora tekintélynek, ha nem értett egyet valamivel? 

Stacy Keach: Ez sosem volt az én stílusom. Ha együtt dolgoztam egy rendezővel, szenvedélyesen érdekelt, hogy mi az ő víziója. Mindig is ezt próbáltam a saját eszközeimmel, a saját képzelőerőmmel megtámogatni. 

Hustonnal harmonikusan ment a munka, nemcsak barátok lettünk, de a következő filmjében is szerepet adott. Ez a Roy Bean bíró élete és kora volt Paul Newmannal. Newman jól hátba is lőtt ebben a filmjében. 

Később játszottam is Hustonnal, Umberto Lenzi második világháborús filmjében, A nagy csatában szerepeltünk együtt. Ő egy brit haditudósítót, én egy jó nácit játszottam. Ami Huston rendezői módszereit illeti, nos, azok meglehetősen egyszerűek voltak. Vagy arra kért, hogy itt most egy kicsit többet adjak bele, vagy arra, hogy ott meg egy kicsit kevesebbet. Ezek voltak az instrukciói. Ő maga is színész volt, úgyhogy pontosan tudta, hogy a legjobb, amit rendezőként csak tehet, ha békén hagyja a színészeit. Csak akkor avatkozott bele, ha azt látta, hogy valami nagyon félrecsúszik. 

A Fat City fiatal bokszolója volt Jeff Bridges egyik első nagyobb filmszerepe. Van egy bokszjelenetük a filmben, a két szereplő egymást ütve mutatkozik be egymásnak. Milyen emlékei vannak a Bridgesszel közös bunyóról?

Már korábban is ismertem Jeffet és a bátyját, Beau-t is. Az én apám, Stacy Keach Sr. és az ő apjuk, Lloyd Bridges is színész volt. Jól ismertük egymást, a forgatás során fel sem merült, hogy egyikünk a másik felett állna, semmiféle játszmázás nem volt, Jeff a mai napig jó barátom. A kérdéses jelenetben egyébként nem nagyon ütöttük egymást. Az én nagy bunyóm a filmben Sixto Rodriguezzel, az egykori félnehézsúlyú bajnokkal volt. A tréner, aki betanította a koreográfiát, azt tanácsolta, hogy csak nyugodtan üssem meg teljes erőből Sixtót. Profi bokszoló, hozzá van szokva. 

Megfogadtam az edző tanácsát, minden erőmet beleadtam az ütésbe. Olyan volt, mintha egy páncélozott tankot ütöttem volna meg. 

És amit ezután Sixtótól kaptam! Egy akkora jobbost, hogy azon nyomban kifeküdtem. Azt se tudtam, hol vagyok. Huston ezt a jelenetet használta a filmben.

A Fat City zsigerien szomorú film, és ehhez a hangulathoz, a mindent átható kilátástalansághoz a két bokszoló sorsán túl a helyszín is nagymértékben hozzájárult. Nem stúdióban dolgoztak, kivonultak a regényben szereplő városba, és ott forgatták a filmet. Miközben egy lepusztult alakot játszott, maga körül a valódi lepusztultságot láthatta, a környék szegényeit, a lecsúszott egzisztenciákat.

Lehangoló volt, kétségtelen. Stockton abban az időben tele volt hajléktalannal. Épp az a hír foglalkoztatta a várost, hogy ki akarják vágni a főtér egyik fáját, ami rengeteg hajléktalannak nyújtott menedéket. Ennyire durva volt a helyzet. Szomorú volt nagyon, és ezt a szomorúságot sikerült is filmen megragadni. A nagyszerű Conrad Hall volt az operatőrünk, és ő nagyon bölcsen ragaszkodott hozzá, hogy alaposan feltérképezzük a környéket. Rejtett kamerával jártuk a várost, felpakoltuk a teherautóra, és onnan vettük, amit láttunk.

Említette, hogy John Huston következő filmjében, a Roy Bean bíróban maga Paul Newman lövi hátba. Gondolom, ha valakit Paul Newman lőtt hátba, az már önmagában elismerés.

Csodás élmény volt vele dolgozni. Newman úgy érezte, abba a korszakába lépett, amikor a főhősöket kezdik felváltani a karakterszerepek, és erről az átmenetről sokat is beszélt nekem. Azon morfondírozott, milyen érzés lesz átlépni ebbe, a karakterszerepek világába. Valahol itt lépte át a küszöböt, és nem is csinált ebből titkot. Sokat beszélt erről velem és Hustonnal is. Lehet, hogy ebben része volt annak is, hogy mindannyiunkat kikészített a sivatag. Az arizonai Tucsonban forgattunk. Egy albínót játszottam vörös szemekkel, de nem volt szükségem kontaktlencsére, a homoktól kellőképpen véreresek voltak a szemeim.

Amikor a Fat Cityt forgatta, csak kevesen ismerték filmszínészként, színházi berkekben azonban már jól csengett a neve. Szerepelt például a magyar származású George Tabori, vagyis Tábori György már a címében is provokatív darabjában, a The Niggerloversben. A New York Times azt írta a darabról, hogy Táborit elsősorban „a bőrszínnel szembeni skizofrén liberális attitűd” foglalkoztatja, a kritikus szerint a darab üzenete, hogy „a fehér liberalizmus valójában a fehér rasszizmus tükörképe, nincs egyik a másik nélkül”.  A The Niggerlovers nem okozott botrányt, amikor ’67-ben bemutatták?

Volt talán egy kis felzúdulás körülötte, de csak egy kicsi, nem volt elég sikeres ahhoz, hogy nagyobbat szóljon. A kritika ugyanakkor jól fogadta. Imádtam Tábori szövegével dolgozni. Rendkívül intelligens drámaíró volt, színészi szempontból nagyon jól játszható szerepeket írt. Tábori, akárcsak Huston, hagyta hogy a színészek tegyék a maguk dolgát, nem szólt bele a munkánkba. Az előadás női szereplőjével, Viveca Lindfordsszal élt együtt. Csodás kapcsolat volt az övék, de nem sokkal a színházi munkánk után megromlott a házasságuk.

A New York Times kritikája az utolsó bekezdésben megemlékezik a darab két fekete szereplőjéről, annyit írnak róluk, hogy a játékuk kellően gúnyos és cool. Az egyikük a kezdő Morgan Freeman volt.

Akkor még senki sem ismerte. Az Off-Broadwayen mutatták be a darabot, a premier előtti este átugrottam Morganhez vacsorára. Emlékszem, arról beszélt, hogy szeretné folytatni a színészi pályát, és reméli, hogy a The Niggerlovers után is kap majd munkát. Ma már tudjuk, hogy kapott. Közös volt bennünk az is, hogy mindketten bolondultunk Shakespeare-ért. Nem sokkal később Morgan már a The Electric Companyban, a népszerű gyerekműsorban szerepelt, és a többi, ahogy mondani szokták, történelem. Hatalmas sztár lett, de a barátságunk a mai napig töretlen.

A nyolcvanas években ön volt Mike Hammer, Mickey Spillane híres detektívjét éveken át játszotta a népszerű tévésorozatban. Spillane áldását adta önre?

„Kölyök, a kalapot viselned kell!” – ezzel bocsátott az utamra. A baj csak az volt, hogy a kalap, amihez ragaszkodott, pocsékul festett a fejemen. Úgyhogy inkább egy fedorát választottam. Mickey abban a kegyben részesített, hogy beülhettem mellé az autójába, amit rendkívül nagy becsben tartott, mert, mint azt nem is mulasztotta el elmondani, John Wayne-től kapta ajándékba. Rendkívül büszke volt rá, hogy Wayne-től kapta a kocsit. Az Én, a bíró volt az első Mike Hammer-krimi, de a Kiss Me Deadly is nagyon híres, film is készült belőle. A mi sorozatunk sem volt kutya, hét évig csináltuk, jó menet volt.

Pedig rosszul is kijöhetett volna belőle. Még javában tartott a sorozat, amikor elkapták kokainbirtoklásért.

Biztos voltam benne, hogy ennyi, nekem befellegzett. Függő voltam. Akkoriban, a nyolcvanas években mindenhol ott volt a kokain. A letartóztatás sokkja is kellett hozzá, hogy lejöjjek róla, de végül sikerült. Az élet ment tovább, lassan visszakapaszkodtam, az iparág visszafogadott. Hatalmas mázlim volt. Ami velem történt, az könnyen tönkre vághat egy színészi karriert. Sokan úgy vélték, hogy túl szigorú ítéletet kaptam, hogy börtön helyett elvonóra kellett volna küldeniük, de mindegy, ami történt, megtörtént.

Kilenc hónapot töltött egy angliai börtönben.

Csak hatot. Kilenc hónapra ítéltek, hatot kellett leülnöm belőle. Voltak nehéz pillanataim, sok tragikus dolgot láttam odabent. Ami segített, hogy kaptam feladatot. Az elítélt fiatalok nagy része analfabéta volt, ha levelet kaptak, azt én olvastam fel nekik, és ha ők akartak levelet küldeni valakinek, azt én írtam meg. 

Én lettem a börtön levélírója. 

Végre lett valami feladatom, egy funkció, amit betölthettem, és ez adott némi önbecsülést. Sokat tanultam a börtönben. Az ott megismert börtönigazgató alakjára építettem később A szökés című sorozatban játszott figurámat.

Nem George Tabori volt az utolsó kapcsolata Magyarországgal: még a börtön és a Mike Hammer-sorozat előtt megfordult Budapesten, nálunk forgatta A kilencedik alakzat című filmet, amit 1980-ban mutattak be. Ma már kultfilmként emlegetik.

A Mafilm stúdióban forgattunk. Jól emlékszem Budapestre, a házfalakon még jól látszottak a golyók ütötte lyukak. A történelem ott volt a falakon, és hát elég sötét időszakokra emlékeztették az embert. Élveztem a munkát a magyar stábbal, a film pedig sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam. Provokatív darab, nem is kicsit.

Ez volt Az ördögűző írójaként elhíresült William Peter Blatty első rendezése. Ha jól tudom, felajánlották önnek Az ördögűző fiatalabb papjának szerepét, de visszautasította.

Hogy visszautasítottam volna? Ki mondott magának ilyet? Épp ellenkezőleg. Engem utasítottak vissza. Úgy tudtam, enyém a szerep. Aztán azt hallottam, hogy a hétvégén még meghallgatják Jason Millert is. Ő írta a That Championship Season című darabot, amiért mindenki odavolt akkoriban, a filmesek is. Így hát behívták Millert is. Ez volt a hétvégén. Hétfőn pedig hívták az ügynökömet, hogy rossz hírt kell közölniük; mégsem az enyém, hanem Jason Milleré a szerep. 

Hogy én utasítottam volna vissza? Nonszensz. Nagyon megütött a dolog, teljesen magam alatt voltam. 

De mégiscsak kárpótolt a sors, hiszen évekkel később William Peter Blatty rám osztotta a főszerepet A kilencedik alakzatban, amit a Twinkle, Twinkle, Killer Kane! című regényéből rendezett.

Szép ív, ahogy az is, hogy míg George Tabori darabjában ön volt a feketék jogaiért aggódó liberális értelmiségi, évtizedekkel később vezető amerikai neonácit játszott, Edward Norton figurájának mentorát az Amerikai história X-ben.

Annyira visszataszító volt ez az alak, hogy attól féltem, örökre búcsút mondhatok a pozitív szerepeknek. Azt gondoltam, ha meglátnak az Amerikai história X-ben, soha nem osztanak rám több rendes fickót. 

Már bemutatták a filmet, amikor egyszer a reptéren rám ordított egy skinhead kinézetű alak. Hé, Keach! – kiabálta, és már jött is felém.

Rémületemben ledermedtem, az első gondolatom az volt, hogy biztosan le akar ütni. De nem, nem ütött, hanem rajongott: kijelentette, hogy látott a filmben, és azóta én vagyok számára az isten. Úgy látszik, az a sötét alak, akit a filmben játszottam, néhány valódi sötét alakra is hatással volt.

Az Amerikai história X utóélete nem csak emiatt hírhedt. Végül nem a rendező verzióját mutatták be, hanem azt, amit Edward Norton vágott össze. Kinek az oldalán állt ebben a párharcban?

Edward Norton oldalán álltam. Olyannyira az ő oldalán, hogy később egy másik filmben, A Bourne-hagyatékban is dolgoztunk együtt. Az igazat megvallva, a mai napig nem tudom, mi okozta valójában az Amerikai história X körüli balhét.

Említette, hogy bolondul Shakespeare-ért, amit megannyi Shakespeare-szerep is alátámaszt. A kedvenc filmes és színpadi halálai között a Hamletet is említette. A dán királyfit háromszor is eljátszotta. Örömteli vagy inkább küzdelmes volt estéről estére Hamletként elhalálozni?

Mielőtt meghaltam volna Hamletként, át kellett esnem egy kimerítő vívójeleneten. Amitől rendre kifulladtam. Lihegve azonban nem túl hiteles halottat játszani. Ez volt a kihívás a dologban. Ott feküdtem a színpadon kifulladva, miközben vissza kellett volna tartanom a lélegzetemet, hogy hiteles halott legyek. Agónia volt. 

Ennél már csak az lehetett nagyobb agónia, amikor néhány éve szívrohamot kapott a színpadon, miközben Hemingwayt játszotta a Pamplona című darab premierjén. 

Ott álltam a színpadon, és nem jutott eszembe a szövegem. Semmi. Próbáltam folytatni, de csak ugyanazt a sort ismételgettem. Még szerencse, hogy a rendezőm közbelépett. Feljött a színpadra, átölelt, és csak annyit mondott, „gyere, ezzel most végeztünk”. Nemcsak ezért tartozom hálával neki, hanem azért is, mert miután felgyógyultam, újra színpadra állhattam a darabban. Ijesztő pillanat volt. Minden színész rémálma, hogy elveszti a kontrollt a színpadon. A Lincoln Centerben egyszer leestem előadás közben a színpadról.

Amikor ezt az interjút megbeszéltük, az ügynöke jelezte, hogy lengyelországi otthonából fog bejelentkezni. Mióta él ott?

38 éve. A feleségem lengyel. Hol itt vagyok, hol az Államokban. 

Hol szavaz? Lengyelországban vagy az USA-ban?

Az USA-ban.

Jövőre jön ki Noah Baumbach új filmje, ön is játszik benne. Mi a szerepe?

George Clooney apját játszom benne. A film legvégén bukkanok fel. George igazi úriember. Hatalmas sztár, de nem játssza meg magát, rokonszenves alak.

Nyitókép: Nathan Congleton/NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images via Getty Images