„Lizz Truss annyira jobbos, hogy az Magyarországon is jól venné ki magát” – interjú a brit politikai humor legendájával és a Bérgyilkos a szomszédom rendezőjével, Jonathan Lynn-nel

Margaret Thatcher nagy rajongója volt az Igenis, miniszter úr! című sorozatnak, amit Anthony Jay-jel közösen írt. Jó jelnek vették, vagy inkább megütköztek rajta, hogy a „Vaslady” ennyire bírja a Yes Ministert?

Attól függ, honnan nézzük. Az írótársam, Tony Jay meglehetősen konzervatív beállítottságú volt, ő jó jelnek vette, hogy Thatcher szereti a sorozatot. Tony lelkes támogatója volt Thatcher asszonynak. Én nem voltam az. 

Engem aggodalommal töltött el ez a címke, hogy az Igenis, miniszter úr! Thatcher kedvenc sorozata, attól féltem, hogy a közönség konzervatív tévéműsorként fog azonosítani minket. Pedig konzervativizmussal biztosan nem lehetett vádolni a sorozatot. 

Nagyon ügyeltünk az egyensúlyra. Thatcher rajongása reklámnak hasznos volt, de csak annak. Minden más tekintetben inkább aggasztó volt, legalábbis a számomra.

Ezek szerint az Igenis, miniszter úr! és folytatása, az Igenis, miniszterelnök úr! egy konzervatív és egy balos író együttműködéséből született. Ma Magyarországon szinte elképzelhetetlen egy ilyen jobbos-balos alkotói közösség.

Mi remekül tudtunk együtt dolgozni. Régi barátság volt a miénk. Tony fokozatos jobbra tolódott, összebarátkozott Milton Friedmannal, csinált is egy dokumentumfilm-sorozatot vele. Velem ellentétben Tony szentül hitte, hogy a piac a megoldás minden problémára. Dacára a nézeteltéréseinknek kölcsönösen tiszteltük egymást. Sok mindenben nem értettünk egyet, de ez nem ment a barátságunk rovására, mi baráti keretek között nem értettünk egyet. Abban a korban ez még így működött, ma már nem. A brit alsóházban akkoriban még léteztek pártközi barátságok az ellenoldalak képviselői közt. Ma már szinte hihetetlen, de a mi időnkben még konzervatívok barátkoztak munkáspártiakkal és fordítva. Inkább a saját párttársaikat utálták, hiszen velük voltak versenyben a hatalomért és befolyásért.

És önök ketten?

Ami a közös munkánkat illeti, bár sosem kellett kimondanunk, vétójoga volt mindkettőnknek. Ha valamelyikünk nem értett egyet azzal, amit a másik írt, akkor azt vagy megváltoztattuk, vagy teret adtunk az ellenkező véleménynek. 

El akartuk kerülni mindenáron, hogy a sorozat bármiféle politikai üzenet szócsővévé váljon. Nem a politikáról szólt a Yes Minister, hanem a kormány működéséről. 

A kormány pedig Angliában pont ugyanolyan, ha az egyik, vagy a másik párt van épp hatalmon. Mi magát a rendszert figuráztuk ki. A lényeg, hogy remekül tudtunk egymással dolgozni. Sokszor nem értettünk egyet egymással, de ettől nem változott köztünk semmi. Nem mellesleg pedig barátok voltunk.

Ha voltak ellenzői a sorozatnak, azok inkább a konzervatívok vagy a munkáspárti politikusok soraiból kerültek ki?

Mindkét párt szerette a sorozatot, aminek két oka volt a meglátásom szerint. Az egyik, hogy az emberek imádják, ha magukat láthatják viszont a tévében, és ez igaz volt a politikusokra és a köztisztviselőkre is. De volt egy másik is. 

A politikusok azért is szerették a sorozatot, mert jó alibit láttak benne. Ha nem tartották be a kampányígéreteiket, a sorozat láttán felhatalmazást éreztek, hogy a köztisztviselői karra mutogassanak, hogy miattuk van az egész. 

De a köztisztviselők is szerették a sorozatot, mert az megmutatta, hogy milyen hatalommal bírnak a kulisszák mögött; megmutatta, hogy valójában ők azok, akik az országot kormányozzák. A konzervatívok meg voltak győződve róla, hogy az Igenis, miniszter úr! egy konzervatív sorozat, a munkáspártiak pedig munkáspárti show-ként érezték. A liberálisok meg, nos, ők meg a liberális sorozatot látták benne.

Az Igenis, miniszterelnök úr! egyik epizódjában Jim Hacker, a brit miniszterelnök elmagyarázza kabinetfőnökének, Sir Humprey-nek (jelen van még Bernard, a személyi titkár), hogy kik olvassák az angol sajtótermékeket. A miniszterelnöki magyarázat szerint a Daily Mirrort azok olvassák, akik azt gondolják, hogy ők irányítják az országot. A Guardiant azok, akik szerint nekik kellene irányítani az országot. A The Times-t azok, akik valóban irányítják az országot. A Daily Mailt az országot irányítók feleségei olvassák. A Financial Timest pedig azok, akik birtokolják az országot. A Morning Star olvasói szerint az országot egy másik országnak kellene irányítania, míg a Daily Telegraph olvasói azt gondolják, hogy az országot valóban egy másik ország irányítja. Csodás összefoglaló, aminek a végén Sir Humprey megkérdezi a miniszterelnököt, hogy és a Sun-t ki olvassa? Emlékszik, mi erre a személyi titkár válasza?

Hogyne. Valahogy úgy hangzott, hogy a Sun olvasóit nem érdekli, ki irányítja az országot, csak nagy mellei legyenek.

A Sun olvasói nem kifogásolták, hogy ők jártak a legrosszabbul a felsoroltak közül?

Cseppet sem. Ők lettek volna az elsők, akik egyetértenek vele. A Sunból nem hiányozhattak a félmeztelen nők. Minden napra jutott egy, úgy is hívták őket, hogy a lányok a harmadik oldalon. A harmadik oldalas topless fotó Rupert Murdoch találmánya volt, szépen fogyott is az újság, nem kis részben a harmadik oldalnak köszönhetően.

A sajtóról szóló monológ 1987-es. Ma jobb véleménye van a brit lapokról?

Nem a brit sajtóról volt rossz véleményem, csak bizonyos részeiről. Például a Daily Mailről, arról a tisztességtelen hozzáállásról, amit a lap képviselt. Még számos lapot említhetnék. Főleg olyanokat, amik a szélsőjobb felé tendáltak. Az pedig nem az én ízlésem. Ugyanakkor a Guardiannal szemben is voltak ellenérzéseim, úgy éreztem, nekik megvannak a maguk előítéletei. De a sajtó már csak ilyen. Megteszik, ami tőlük telik. Gyorsan kell kitermelni a sztorikat, amikről sokszor bebizonyosodik, hogy csak részben fedik a valóságot. De a kérdés nem is az volt, hogy szeretjük-e a brit sajtót vagy sem. A közélet minden szereplőjéből viccet csináltunk, elsősorban persze azokból, akik az országot irányítják. És ebbe beletartozott a sajtó, beleértve a BBC-t is.

2024-ben milyen sajtótermékekből tájékozódik?

Ma már nem írok politikai komédiát, úgyhogy ennek nincs akkora jelentősége. Amerikában élek jó ideje, a legfőbb információforrásom a Washington Post és a New York Times. Bár a New York Times szerintem nem túlságosan kiegyensúlyozott. Ha Angliában élnék, a The Times-t olvasnám. A rosszak közül még ők a legjobbak. A tévék közül az MSNBC-t nézem. Nyilván azért, mert a saját politikai nézetemet képviselik. Mindenki olyan lapot olvas, vagy olyan hírcsatornát néz, amivel egyetért. Ha nem a munkád része, miért olvasnál olyan lapokat, amikkel nem értesz egyet? Én sem vagyok más e tekintetben. Szeretem nézni a MSNBC hírműsorait, mert nem a konzervatívok felé hajlanak, Donald Trump iránti elfogultságokkal biztosan nem vádolhatók.

Az Igenis, miniszter úr! és az Igenis, miniszterelnök úr! a Thatcher-éra alatt futott. Azóta sokan megfordultak hosszabb-rövidebb időre – az utóbbi időben inkább rövidebbre – a Downing Street 10-ben. Ön szerint kik tették a legtöbbet a demokrácia erodálásért?

Nehéz kérdés. Tony Blair szerintem egészen addig rendben volt, amíg nem állt be Bush mellé az iraki háborúban. Téves hírszerzési információk alapján döntött, de szerintem tudta, hogy tévesek az információi. Azzal, hogy megágyazott a Brexitnek, David Cameron sem lendített sokat a demokrácia ügyén. És ami utána jön, az a rossznál is rosszabb. Theresa May a Brexit ellen foglalt állást, de az ellenérzései csak addig tartottak, míg miniszterelnök nem lett. Onnantól kezdve megbarátkozott a gondolattal. 

Boris Johnson? Boris Johnson semmiben sem hisz, csak magában. Azért támogatta a Brexitet, mert mindenáron miniszterelnök akart lenni. Lizz Truss annyira jobbos, hogy az Magyarországon is jól venné ki magát. 

Most pedig itt van nekünk Rishi Sunak. Teszi, ami tőle telik, de a demokrácia nem nagyon érinti meg. És hát olyan gyorsan cserélődtek az utóbbi években a konzervatív miniszterelnökök, hogy az már nevetséges. A demokrácia nincs valami jó bőrben az Egyesült Királyságban, de még mindig jobban áll, mint sok más helyen.

Említette, hogy Amerikában él. A kilencvenes évek elején Hollywood jó volt önhöz, olyan filmeket rendezett, mint a Vinny, az 1ügyű, a Dzsentlemanus, vagy a Bérgyilkos a szomszédom. A Vinny-ben Joe Pescivel dolgozott együtt. Az angol politikai szatíra szakértőjeként mennyire volt idegen terep ez a tőrőlmetszett amerikai vígjáték?

Ez egy teljes egészében amerikai film volt, amerikai író írta, amerikai színészek szerepeltek benne, a történet mélyen Délen játszódott, Az én feladatom semmi másra nem terjedt ki, mint a rendezésre. Vagyis nyitva kellett tartanom a szememet és a fülemet. A forgatás előtt megtekintettem Georgiában egy gyilkossági ügyben zajló kisvárosi tárgyalást. Magamba szívtam a hangulatot, megfigyeltem az embereket. Hollywoodnak sok hibája van, de azt az egyet nem lehet rámondani, hogy xenofób lenne. Nem érdekli őket, honnan jöttél, csak az, hogy pénzt termelj nekik. Azért is meg akartam csinálni a Vinny-t, mert ellenzem a halálbüntetést, és ha nincs is kimondva, de ha Vinny nem védi meg a filmben szereplő két srácot, biztosan kivégzik őket.

Pescivel könnyen megértették egymást?

Joe Pesci nem szeret próbálni, én szeretek próbálni. A színház felől jövök, már csak ezért is. 

Joe úgy érezte, a próbák csak visszavetnék a spontaneitásban. Szóval, Joe Pesci nem akart próbálni, ezért nem is próbáltunk. 

Ez lassította némileg a forgatást, a jeleneteket mindig aznap, a forgatás napján kísérleteztük ki. De elégedett voltam az eredménnyel.

Eddie Murphy-vel csinálta a Dzsentlemanust. Murphy sokat improvizált?

Csak egy kicsit. Itt-ott hozzátett a szöveghez egy-egy poént. A fő bajom a filmmel a sietség volt. Hat hetem volt csak az utómunkákra, ami távolról sem volt elég. Még úgy sem, hogy felvettünk egy második vágót is. A mozis verzió szerintem túl hosszú lett. Mielőtt bemutatták a tévében, tíz percet kivágtam belőle, így sokkal jobban működött. De nem tudom, mi lett a sorsa a tíz perccel rövidebb változatomnak.

A másik nagy hollywoodi sikere a Bérgyilkos a szomszédom volt. Nemrég Kevin Pollak mesélte (interjúnk a komikussal itt olvasható), hogy azok számára, akik együtt dolgoztak Matthew Perryvel, nem volt titok, hogy milyen függőségekkel küzd. Rendezőként tisztában volt ezzel?

Nekem erről fogalmam sem volt a forgatás alatt. Nem tudtam, hogy drogfüggő, nem olvastam azokat a lapokat, amikből megtudhattam volna. Talán kellett volna, mindenesetre nem tudtam, hogy Matthew drogozik. Mondjuk, ha abból indulok ki, hogy Hollywoodban minden második alak használt valamit akkoriban, talán sejthettem volna.  Remekül ment a munka, Matthew kreatív volt és vicces. Esténként néha elmentünk együtt néhány italra. Mindig ő kapacitált, én pedig vele tartottam társaságnak. Egy idő után én hazamentem, és nem is volt semmi bajom a másnap reggeli hét órás munkakezdéskor. 

Matthew azonban néha olyan szörnyen festett, hogy nem volt kameraképes. Véreres szemek és hasonlók. Mondtam neki, hogy véget kell vetnie az éjszakázásoknak. Utólag tudtam meg, hogy miután hazamentünk, ő a szállodai szobájában még folytatta az ivást. 

A depresszióját a humorával álcázta. A Bérgyilkos a szomszédom után történt, hogy abba kellett hagyni egy forgatást miatta, annyira megbetegedett. Akkor jöttem rá, hogy csak akkor tud a felszínen maradni, ha épp jól mennek a dolgok. De a filmbizniszben a legtöbbször nem mennek jól a dolgok. Matthew ezt nem tudta kezelni. A Bérgyilkos a szomszédom után nem nagyon szerepelt nézhető filmben. Pedig nagy tehetség volt. Egy új Cary Grant, egy következő Jack Lemmon. Egy jóképű főszereplő-típus, aki még vicces is ráadásul.

Eric Idle, akit az Apócák a pácban című filmben rendezett, nemrég azt panaszolta, hogy nyolcvan felett is dolgoznia kell, mert nem veti fel a pénz. Idle csak néhány nappal idősebb önnél, mindketten 1943-asak. Ön jobban áll anyagilag?

Nagyjából nyugdíjas vagyok, de azért hébe-hóba még dolgozgatok, tavaly bemutatták például egy új darabomat Angliában. Én írtam és én is rendeztem. Egy forgatókönyvön is dolgozom, remélem, idén megvalósul, ahhoz azonban már öreg vagyok, hogy én rendezzem. Sosem voltak nagy igényeim, sikerült félreraknom egy keveset és a nyugdíjunk miatt sem kell panaszkodnom. Ehhez hozzájönnek még a jogdíjak, úgyhogy köszönöm, én és a feleségem jól megvagyunk. 

Ericnek volt háza Los Angelesben, Londonban és Franciaországban, talán ő fényűzőbben élt, ahogy az a showbizniszben szokás. 

Persze ezt nem tudom biztosan. Nagyon sikeresnek kell lenni ahhoz, ha az ember költekezve akar élni. Egy régi barátom volt az első négy Cat Stevens-lemez producere. Nem tudom, tudja-e, Cat Stevens hatalmas sikereket aratott a hetvenes években. Szóval, ez a barátom mondta, hogy akkora a siker, hogy soha többé nem kell dolgoznia. Tévedett. Túl sokat költött. Ericnek is volt mit a tejbe aprítania. A nagy kérdés az, hogyan bánsz a megkeresett pénzeddel.

Nyitókép: Jonathan Lynn és  Cuba Gooding Jr. Fotó: Vince Bucci/Getty Images