Oliver Stone maga mondta el az rtl.hu-nak, miért könyörgött Andy Vajnának – hiába

A Született gyilkosokat azután készítette, hogy befejezte a Vietnám-trilógiáját (a Szakasz, a Született július 4-én és az Ég és Föld alkotják a trilógiát). Távol akart kerülni Vietnámtól, ezért választotta a sorozatgyilkos szerelmespár, Mickey és Mallory történetét?

Mindenképpen valami mást akartam. És hát Amerika a kilencvenes évek elején elég sok témát szolgáltatott. Furcsa idők voltak. Az emberek egyre mohóbban fogyasztottak mindent, amit a média szenzációhajhászata eléjük rakott. Az erőszakról, mindenekelőtt persze a gyilkosságokról szóló hírekre minden korábbinál nagyobb lett az étvágy. Erőszak, gyilkosság – örök témák, volt belőlük korábban is elég, ami új volt, hogy a média izgalmas árucikként kezdte tálalni ezeket a sztorikat, a közönség pedig rájuk kattant. A nézettségi mutatók az egekbe szöktek, egyre több volt az ilyen műsor, egyre nagyobb volt a közönségük, és így tovább. 

Beköszöntött az Új Szenzációhajhászás korszaka. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az O.J. Simpson-per. A nézettség őrületesen nagy volt. A tévék imádták a témát, kivétel nélkül minden csatorna. 

Ezután pedig már nem volt megállás. Hasonló szenzációnak számított a szüleiket meggyilkoló testvérpár (a Menendez fivérek) tárgyalása, vagy annak a nőnek a története, aki levágta a férje péniszét. Ezekkel a visszataszító, szenzációhajhász szarokkal volt tele minden. 

Nem túl gyakori, hogy egy rendezőt és egy filmstúdiót az általuk készített film tartalmáért pereljenek, a Született gyilkosokkal ez is megtörtént. Egy 1995-ös rablás során két 18 éves fiatal rálőtt egy bolti eladóra, aki emiatt tolószékbe került. A rablást megelőzően pedig végeztek egy férfivel. A szerelmespár azt vallotta, hogy a vérengzés előtt többször is megnézték a Született gyilkosokat, az életben maradt bolti eladó pedig pert indított, azzal vádolva önt és a stúdiót, hogy a film erőszakra buzdít. Az ügynek csak 2001-ben került pont a végére, a bíró végül kimondta, hogy semmi sem bizonyítja a felperesek állítását. Hogyan élte meg a procedúrát?

Az egész mögött egy feldühödött író, John Grisham állt, aki a meggyilkolt férfi barátja volt. Grisham nekünk támadt, a Warner Bros. stúdiónak és nekem. És sikerült több mint öt éven át életben tartaniuk az ügyet. Elég sokba került ez a Warnernek, a szokásos költségeken túl is, és én is beszálltam a kiadások egy részébe. Öt évbe telt, míg a bíróság végleg megszüntette a pert, úgy ítélték meg, hogy nincs semmi alapja. 

Ha az ő javukra ítélnek, az beláthatatlan következményekkel járt volna az egész filmiparra nézve. El sem hiszem, hogy nem álltak ki mellettünk jobban a filmesek. 

Gondoljon csak bele, ha Grisham nyer, onnantól a filmek ugyanolyan megítélés alá esnek, mintha kereskedelmi árucikkek lennének. Ha ők nyernek, ma ugyanúgy perelhetnék a filmeket, mint mondjuk egy felrobbant porszívó gyártóját. Jótállást kéne adni a filmekhez? Ez a művészet végét jelentette volna.

A film jó részét egy valódi, működő börtönben forgatta, a raboknak is adott statisztaszerepeket. Nem kóstolgatták a filmeseket az elítélek?

A rabok imádták a forgatást. Ritkán látni ennyi örömteli arcot egy börtönben. A filmezés valóságos felüdülést jelentett a fogvatartottaknak, élvezték, hogy hollywoodi arcokkal vegyülhetnek, örültek a lehetőségnek, hogy részt vehetnek ebben a játékban. 

Élvezték, hogy gumibottal verhetik az őröket, hogy ütlegelhetik, felgyújthatják, megölhetik őket. Persze csak játékból. Istenien érezték magukat. A börtönigazgató egy igazán progresszív alak volt, ő tette ezt mind lehetővé. 

Nyilatkoztam is erről akkoriban, a forgatás idején, elmondtam, hogy az olyan börtönreformban hiszek, ami nem abból indul ki, hogy örökké elzárva kell tartani a rabokat. Ki is akadt a helyi média, a chicagói lapok megírták, hogy itt ez a hollywoodi rendező, aki szabadon jár-kel egy valódi börtönben, a raboknak meg szerepeket osztogat. Rendesen felfújták az ügyet, le is kellett állítani a forgatást. Szerencsére jó viszonyt ápoltam az illinois-i kormányzó irodájával. Minden követ megmozgattunk, és végül sikerült is visszajutnunk a börtönbe. Hoztunk néhány új forgatási szabályt, ezek jobban hangzottak a sajtó számára. Így végül befejezhettük a börtönbeli jeleneteket.

Mielőtt Juliette Lewisra és Woody Harrelsonra osztotta a sorozatgyilkos szerelmespár szerepeit, más színészekben is gondolkodott?

A filmet a Warner készítette, a stúdió átadott nekem egy listát, szűk lista volt, azokkal a nevekkel, akiket elfogadhatónak találtak a férfi főszerepre. Hat név szerepelt a Warner listáján. Hatodikként, de az is lehet, hogy hetedikként Woody Harrelson nevét is hozzácsapták. Nemrég fejezte be a Tisztességtelen ajánlat című filmet Robert Redforddal és Demi Moore-ral, és ezzel magasabb kategóriába került, de a Cheers című tévésorozat is sokat lendített a népszerűségén. 

Szóval, a Warner szemében Woody Harrelson is a kívánatos színészek közé tartozott. Többhöz is elmentem a listás nevek közül, mind nemet is mondtak, a fő érv az volt, hogy nekik egy ilyen film rangon aluli. Nem úgy Woodynak. Ő rábólintott. 

Emellett több színésznőt is felkerestem, hogy elvállalnák-e Mallory szerepét, ők is azt éreztették velem, hogy túl nagy nevek egy ilyen filmhez.

Juliette Lewis hogy került a képbe?

Azét döntöttem Juliette mellett, mert még új volt, akkoriban szerepelt Marty (Martin Scorsese) filmjében, a Cape Fearben, és nagyon jó volt benne. Egy dologban akartam csak biztos lenni. Abban, hogy kellőképpen elkötelezett-e, mindent belead-e a szerepbe. 

Nem akartam ugyanazt megélni, mint Charlie Sheennel. 

A felelőtlenséget, azt a hozzáállást, amikor valaki mindent félvállról vesz. De hát ilyenek voltak a kölykök akkoriban. A többségük legalábbis.

És a forgatás?

Az tiszta őrület volt. Nem állíthatom, hogy normális arcokkal dolgoztam, elvégre ott volt a színészek között Robert Downey Jr., Tommy Lee Jones és Tom Sizemore is. És ott volt Woody meg Juliette. 

Juliette Lewisból csak úgy sütött a megzabolázhatatlan rock’n’roll vadság. 

Ezzel az öt alakkal forgatni, képzelheti. Nem mindennapi forgatás volt, az biztos. Sok mindent megéltünk, de végül csak a végére értünk. Mi több, időben értünk a végére, talán egy-két napot csúsztunk a börtönhelyzet miatt. De a java még hátra volt, az igazi nehézségek csak ezután szakadtak a nyakamba. Már a vágás sem volt egy fáklyásmenet. Azt a stílust akartam továbbfejleszteni, még szélsőségesebb formában kipróbálni, amit a Doorsban és a JFK-ben kezdtem kikísérletezni. Szélsőséges témához szélsőséges stílus.

És ott volt az erőszak is.

Úgy akartam ábrázolni az erőszakot, mintha a Kengyelfutó gyalogkakukkban lennénk. Száműztem a realizmust. De a sajtó ezt sehogyan sem akarta észrevenni, ők mindenáron a valós erőszakot akarták látni a filmben, és jöttek az unásig ismert vádak, hogy Stone erőszakra buzdít, meg effélék. Nagy küzdelem volt, hogy megkapjuk végül az R (Restricted – kiskorúak által csak szülői felügyelettel látható) korhatárbesorolást. 

Ahhoz, hogy ezt megkapjuk, vagy 150 helyen kellett megvágnom a filmet. Azt nem tudták megmondani, mi bajuk az egyes jelenetekkel. Utálták az egészet, ahogy megközelítettük a témát. 

Kényelmetlen téma volt, belátom, hiszen arról csináltam filmet, hogy hogyan hullik szét a társadalom. Rémálom volt az egész huzavona. Valami hasonlón mehetett keresztül Brian De Palma is A sebhelyesarcúval. És akkor még nem is említettem, hogy Tarantino is nekitámadt a filmnek, anélkül, hogy látta volna (a Született gyilkosok Quentin Tarantino forgatókönyvéből készült, Tarantino ellenérzéseiről az Oliver Stone-nal készített korábbi interjúnkban olvashatnak részletesen). És ott voltak azok a gyilkosságok is, amikért a Született gyilkosokat okolták. De soha senki nem támasztotta alá ezeket a vádaskodásokat semmiféle bizonyítékkal. Hisztéria volt az egész.

Úgy tudom, Tim Roth és Steve Buscemi azért utasította vissza, hogy a filmben szerepeljen, mert attól tartottak, ha megteszik, Tarantino sosem fogja alkalmazni őket. Ebben mennyi az igazság?

Volt egy-két színész, Tim Roth is köztük volt, és talán Steve Buscemi is, akik valami hasonlót mondtak, de már nem emlékszem, pontosan mit. Senki sem akart ujjat húzni Tarantinóval.

Megsínylette a karrierje a Született gyilkosok körüli botrányt?

Jót biztosan nem tett neki. Pedig pénzügyileg jól teljesített a film. Aztán megcsináltam a Nixont, valamennyi filmem közül ez volt a legambiciózusabb vállalkozásom.

Andy Vajna volt a Nixon producere. Vajna belefolyt a kreatív döntésekbe, vagy csak az anyagi hátteret biztosította?

Andy nem nagyon avatkozott bele a film kreatív részébe. Jelen volt, jött-ment, ott volt az elmaradhatatlan szivar a szájában. Jó társaság volt, jól lehetett vele kajáról, filmekről beszélgetni. És imádta Magyarországot. Ha jól tudom, a kormányt is képviselte valamilyen minőségben. Megvoltak a kedvencei, Mario Kassar és ő csinálta a Rambo-filmeket Stallonével, szóval ezt a színészi kört kedvelte, a Nixon teljesen kilógott ebből a világból. Emlékszem Andyre a nyolcvanas évek elejéről, amikor még főleg forgatókönyveket írtam. 

Andy, nagyon kérlek, adj pénzt A szakaszra, hatmillió dollár kell csak, ha az életembe kerül, akkor is működni fog

 – így könyörögtem neki. De csak nem adott, hiába győzködtem. Azt mondta, ez egy lehangoló sztori. Amikor Andy és a partnere, Mario Kassar útjai elváltak egymástól, Marióval megcsináltam a Doorst, később pedig Andyvel a Nixont.

A Chasing the Light című memoárjában azt írja: amikor elmesélte Billy Wildernek, hogy Nixonról készül egy három és fél órás filmet forgatni, Wilder csak annyit mondott, hogy biztosan megbolondult. A rendezőlegenda még hozzátette, hogy egy ilyen film egy cent nyereséget sem fog hozni. Az utóbbiban igaza is lehetett.

Az biztos, hogy a Nixon nem termelt pénzt, de Andynek egy panaszszava sem volt. Olyan szerződéseket kötött, amik, azt hiszem, ellensúlyozták a dolgot. Az biztos, hogy Amerikában sokkolóan keveset hozott a film, összesen 13 millió dollárt. Mondjuk, a poszter sem segített, én még ilyen ronda plakátot nem láttam. Pedig Anthony Hopkins baromi jó volt Nixonként. Büszke vagyok az alakítására, és nagyon szeretem ezt a filmet. Olyan a szerkezete, mint egy útvesztőnek, ami illik Nixon alakjához. Erre a filmemre vagyok a legbüszkébb, de kétségtelen, hogy nagyot bukott. Utána szabadságoltattam is magam néhány évre, és írtam inkább egy könyvet.

Anthony Hopkins állítólag csak nehezen állt kötélnek, önnek kellett győzködnie.

Anthonynak valóban voltak félelmei a szereppel kapcsolatban, kezdve azzal, hogy angol létére egy amerikai elnököt kellene játszania, de mondtam neki, hogy ő nem is angol, hanem walesi. Azzal győzködtem, hogy most van a csúcson, ne hagyja ki ezt a lehetőséget. „Olyan jó voltál A napok romjaiban, olyan jó voltál az Árnyékországban, ígérem, működni fog a dolog. Megvan benned az az elszigeteltség, ami Nixonban” – ezzel igyekeztem meggyőzni. 

Ő volt az első választásom, de látva a vonakodását, felajánlottam a szerepet egy másik színésznek is, egy amerikainak. Híre mehetett a dolognak, mert Anthony felhívott, hogy mindenképpen ugorjak be hozzá már másnap Londonba. 

Épp Párizsban voltam, másnap beugrottam. Elvállalta a szerepet. Persze voltak kisebb-nagyobb megingások, a próbák során épp úgy, mint a forgatáson, de ez érthető is, ha az embernek ennyi szövege van. És Anthonynak rengeteg volt. De az ő alakítása tartja össze a filmet. Persze remek színészgárda vette körül, a mellékszereplők is remekeltek. 

A könyvében arról ír, hogy Tom Cruise mennyire szeretett volna szerepelni a Tőzsdecápákban. El is képzelte, hogy Cruise milyen remek párost alkotna Warren Beattyvel, aki szintén érdeklődést mutatott.

Igen, de Warren Beatty sosem gondolta ezt komolyan. Ő már csak így működik. Szeret csábítani, azt az érzést szereti a legjobban, amikor tudja, hogy már te is akarod őt. Mert akkor ő irányít. A Cruise-Beatty párosítás csak a fejemben létezett.

Al Pacinót is többször  említi a memoárjában: Pacinót már A szakasz is érdekelte, aztán szerepelt A sebhelyesarcúban, aminek ön írta a forgatókönyvét, és úgy volt, hogy a Született július 4-én főszerepét is ő játssza. Ezt aztán jóval később Cruise vállalta el.

Már ott tartottunk, hogy meg is kezdődtek a próbák Pacinóval. Akkor még nem én rendeztem volna a Született július 4-ént, hanem Daniel Petrie. Akkor még csak forgatókönyvíróként voltam benne. Pacnino már másfél hete próbált, amikor kiderült, hogy mégsem lesz semmi a forgatásból, mert a német befektetők visszakoztak.

A könyvéből kiderül, hogy egy időben neheztelt Pacinóra, mert úgy érezte, A sebhelyesarcú körüli hatalmi harcokban cserben hagyta önt. Több mint 15 évvel később viszont ismét együtt dolgoztak, ezúttal már ön volt a rendező is. A Minden héten háború forgatásán könnyebben boldogult Pacinóval?

Sokkal könnyebb volt a munka Pacinóval. Sokat változott az idők során. Szörnyű időszakon volt túl, sok csalódás érte, mire megcsináltuk a Minden héten háborút. A fiatal Pacino más volt.

A könyvet azzal zárja, hogy mindenki önt ünnepli, épp elnyerte A szakaszért az Oscart. Talán még ennél is nagyobb elismerés lehetett, hogy Marlon Brando egyszer csak felhívta azzal, hogy csináljanak közösen egy filmet.

Azért a legjobb dolog az Oscar-díj volt, és hogy csókot kaptam Elizabeth Taylortól, aki átadta az Oscart. Varázslatos éjszaka volt. Győztünk.

Nem bánta meg, hogy kikosarazta Brandót?

Embert próbáló lett volna Brandóval dolgozni. Az olyan sztároknak, mint Brando vagy Beatty, bevett szokásuk, hogy állandóan átíratják a forgatókönyvet, folyton változtatásokat követelnek, és ez nehéz helyzetet teremt. A legjobb, ha az ember óvatosan választja meg a partnereit. Rengeteg időbe telt volna zöld ágra vergődni Marlonnal. Persze kedveltem őt, és ha igent mondok, biztosan sokat tanultam volna. Ki tudja? Az élet megy tovább.

Nyitókép: Alessandra Benedetti - Corbis/Corbis via Getty Images