Egyre többen szeretnék, hogy kapjanak jóvátételt a rabszolgák leszármazottai – de az állam nem akar darázsfészekbe nyúlni

Ha a nagyapádat elnyomták, azért jár neked pénz kártérítésként? Mi van, ha nemcsak a nagyapádat nyomták el, hanem mindenkit, aki úgy nézett ki, mint te és ő? És ha most megkapnád a kártérítést, az nem lenne-e igazságtalan azokkal szemben, akik nem úgy néznek ki, mint te?

Az emberi jogi diskurzusokban részt vevők már a 18. század második felében is hallhatták a „reparáció” szót, amely csak mára, a 21. század elejére vált ismertebb fogalommá. A reparációt már a polgárháború idején is több abolicionista követelte, a rabszolgák felszabadítása után pedig még pár évtizedig volt meghatározó az amerikai közbeszédben. A most új erőre kapott felfogás lényege, hogy az USA és a többi egykori rabszolgatartó állam fekete lakóit megilleti valamiféle pénzügyi vagy más értékben kifejezett 

kártérítés, amiért őseik egy népcsoportuk ellen irányuló, brutális igazságtalanság áldozatai voltak, illetve a rabszolgaság eltörlése után is számos rasszista törvény korlátozta őket.

A reparáció támogatói rendszerint azt emelik ki, hogy az intézményesített rasszizmus és a mérhető életminőségbeli különbségek azt bizonyítják, hogy a rabszolgaság utózöngéi még mindig jelentősen befolyásolják a feketék életét, amit az őket elnyomó állam hivatott orvosolni.

Az ellenzői pedig általában egy esetleges reparáció pénzügyi vonzataival érvelnek: egyes becslések szerint az USA-ban összesen 14 billió (vagyis 14 ezer milliárd) dollár adófizetői pénzbe kerülne ez. Gyakran megjelennek a történelmi kontextust nem hangsúlyozó kritikák a „pozitív diszkriminációról” is: tehát arról, hogy ha az állam bőrszín alapján kezd pénzosztásba, az unfair a többi demográfiai csoporttal szemben.

Az elmúlt hónapokban-években azonban egyre több helyen kezdett úgy tűnni, hogy valós társadalmi igény támadt a reparáció legalábbis részbeni megvalósítására. A kutatások azt mutatják, hogy az összes amerikai 57 százaléka, a demokratáknak pedig a 64 százaléka támogatja ezeket a kezdeményezéseket valamilyen formában. Alább összefoglaltuk a legjelentősebbeket.

Kaliforniában már be is nyújtották a törvénytervezetet

A demokrata vezetésű államokban előbbre tart a reparáció ügye, mint a republikánusokban, amely párt tagjai azért gyakrabban vevők némi konföderációs nosztalgiára. Így nem meglepő, hogy a kék többségű Kaliforniában tették eddig a legkomolyabb lépéseket. Kalifornia történetében különösen gyakran vettek el rasszista indíttatásból földeket fekete tulajdonosoktól. Több, a rabszolgák felszabadításának évfordulója (Juneteenth) körül benyújtott törvényjavaslat ezen kisajátítások megtámadásában segíti a tulajdonosokat és örököseiket.

Az államban különösen jelentős esetek is akadnak, amelyek jogorvoslatra várnak: 1924-ben például dokumentáltan a Ku-Klux-Klan nyomására üldözte el Manhattan Beach önkormányzata a város egyik fontos, főleg feketéket kiszolgáló szálláshelyét. 1958-ban pedig egy fekete közönséget célzó vendéglátóhely ingatlanát sajátította ki Santa Monica városa, hogy nagyon gyorsan parkolóházat építsen a helyére, idézte fel az LA Times.

A jövő évi költségvetési tervezetben 12 millió dollárt tettek félre azért, hogy ebből valósítsák meg azt a számos reparációs törvényt, amelyet az év során terveznek elfogadni.

A reparáció támogatói számára óriási siker a kaliforniai törvényhozási hullám, ám a törekvéseken látszik, hogy a politikusok azért igyekeztek kerülni a drasztikusnak, túl drágának vagy diszkriminatívnak is beállítható intézkedéseket. Szó sincs a földek ismételt kisajátításáról és automatikus visszaadásáról, csupán jogi eszközöket adnak az ezért folyamodók kezébe. A 12 milliós keretösszeg pedig csupán töredéke a becsült pénzügyi kárnak, amelyet a rabszolgaság és a rasszista törvényhozás az államban élő fekete közösségek számára okozott.

Így a kaliforniai törvényhozókat a progresszív oldalról is támadják azzal a váddal, hogy nem elégségesek a mostanában hozott intézkedések:

Chicagóban az önkormányzat igyekszik tenni

Az ország egyik legjelentősebb fekete közösségével rendelkező városában, Chicagóban szintén nem meglepő módon a helyiek által megválasztott önkormányzat is célként tűzte ki a részleges reparációt. Igaz, az itteni próbálkozás sem úszta meg komoly kritikák nélkül. 

Brandon Johnson polgármester nemrég állított fel egy munkacsoportot, amelynek első feladata, hogy készítsen költségvetést a lehetséges reparációról a városban. Jövőre ők félmillió dolláros büdzsével dolgoznak. Ez lesz az első alkalom, hogy a városban a tisztségviselők szóbeli ígéretek helyett közpénzt is költenek a reparációra.

Johnson emellett hivatalosan is bocsánatot kért a város nevében azokért az igazságtalanságokért, amelyeket a korábbi önkormányzatok elkövettek a fekete polgárokkal szemben. Megígérte, hogy a jövőben számos befektetés fog érkezni „azokba a fekete negyedekbe és közösségekbe, amelyek több évtizedes, célzott befektetésmegvonások áldozatai voltak”.

A városban a statisztikák is kimutatják, hogy a feketék gyakorlatilag az élet minden területén hátrányt szenvednek a fehérekkel szemben: rövidebb ideig élnek, nagyobb eséllyel válnak munkanélkülivé, körükben nagyobb a börtönbe kerülés kockázata. Emellett a rabszolgaság utáni diszkriminatív jogi környezet miatt jóval kisebb arányban birtokolnak ingatlant, mint az átlagnépesség. Arról nem is beszélve, hogy az ország többi részéhez hasonlóan itt is rávilágított a covid, hogy a feketék sokkal kiszolgáltatottabbak a járványoknak és az egészségügyi vészhelyzeteknek.

Az új chicagói munkacsoport feladatai közé fog tartozni, hogy azonosítsa azokat a konkrét rendelkezéseket és passzusokat, amelyek „múltbéli igazságtalanságokkal és jelenlegi károkkal” vannak összefüggésben. Ezután részletesen, egyesével dolgoznak ki terveket ezen problémák megoldására.

A polgármester igyekezetét azonban többen is élesen kritizálták. A Wall Street Journal például az egész szerkesztőség által jegyzett véleménycikkben támadta Brandon Johnsont azért, mert szerintük „divatot” követ, és szeretne a progresszió nagyköveteként tetszelegni az adófizetők pénzén. Azt is kiemelték, hogy Johnson a pénzt ehelyett „valódi problémák” megoldására is elkölthetné: például segíthetné belőle az oktatási rendszer fejlesztését.

Bidenen is egyre nagyobb a nyomás, hogy tegyen valamit

Chicagón és Kalifornián kívül több olyan állam és város is akad Amerikában, amelyek az elmúlt években tettek a fentiekhez hasonló lépéseket a reparáció irányába. Országszerte már olyan sok helyen került középpontba a téma, hogy itt lenne az ideje Joe Biden elnöknek is foglalkoznia vele, érvelt a Hill szerzője. Ha ugyanis szövetségi szinten is történnének lépések a reparáció megvalósítása felé, a helyi törekvések is megerősödhetnének.

A cikk szerint a Fehér Ház azonban egyelőre kerüli a témát – talán azért, mert túl kényesnek tartják a 2024-es választások előtt. Mégis abszurd – hozza fel a szerző –, hogy 1989 óta sem sikerült eddig elfogadtatni a kongresszussal még csak azt a javaslatot sem, hogy hozzanak létre egy bizottságot, amely nemzeti szinten tudná vizsgálni a reparáció lehetőségét.

A lapnak egy aktivista így jellemezte az abszurditást: „Van bizottságunk arra, hogy a földönkívüliek létezését vizsgáljuk, van bizottságunk arra, hogy a marsi életet vizsgáljuk, van bizottságunk arra, hogy kiderítse, valóban négy mancsuk van-e a kutyáknak… Ez az ország folyamatosan hoz létre mindenféle bizottságokat.” Éppen ezért furcsa, hogy egy viszonylag sok ember életét ténylegesen érintő ügyben miért nem sikerült ezt megtenni évtizedek óta. Pedig a Fehér Ház három éve még azt kürtölte világgá, hogy ők támogatnák a kérdés vizsgálatát:

Biden hivatali idejében viszont eddig maximum olyan reparációszerűnek nevezhető intézkedéseket hoztak, mint a több ezer elítéltnek nyújtott kegyelem, akiket kannabiszfogyasztás vagy -birtoklás miatt ítéltek el. Bár az USA-ban a feketék és a fehérek nagyjából ugyanolyan arányban fogyasztanak és birtokolnak marihuánát, a feketéket négyszer olyan gyakran tartóztatják le ilyen vádakkal, így ezt az intézkedést tudatosan hirdette rasszizmusellenesként a kormány.

A reparáció ügyének, ahogy számos más antirasszista törekvésnek is főként a George Floyd-gyilkosság és az abban hozott ítélet adott új lökést az évtizedforduló táján. Az RTL Híradó riportját a témában alább nézhetik meg:

A számok azt mutatják, talán mégis lehetséges a teljes reparáció államcsőd nélkül

A korábbi kutatások szerint csillagászati összegbe kerülne a reparációs intézkedések teljes megvalósítása. Nemrég azonban egy másik kutatás azt mutatta ki, hogy valójában mégiscsak megoldható lenne az államcsőd elkerülésével. A Harvard Egyetem oktatóinak a Russell Sage Foundation Journalben megjelent tanulmánya korábbi, célzott állami kompenzációkat és reparációkat, illetve azok költségeit vizsgálta. Itt olyan kártérítésekről van szó, amelyeket az állam gazdáknak, szénbányászoknak, sugárfertőzötteknek, halászoknak, valamint 70 másik csoportnak fizetett, gyakran bírósági ítélet hatására.

Így nagyjából pontos képet lehetett kapni arról, mik lennének a költségvonzatai annak, ha a reparációban érintett nagyjából négymillió ember kapna hasonló kártérítést. Arra a következtetésre jutottak, hogy a szövetségi kormánynak jelenleg „megvan a szabályrendszere, precedense, hozzáértése és forrásai is ahhoz, hogy reparációs intézkedéseket hozzon a fekete amerikaiak érdekében”.

Felidézik, hogy a holokauszttúlélőktől kezdve a második világháborúban internált japán származásúakon keresztül még számos más eset is megmutatta, hogy a reparáció nem lenne életidegen az állam számára, továbbá nem is rengetné meg súlyosan az államháztartást. A tanulmány szerint olyan sok múltbeli példa akad rá, hogy akár rutinműveletként is elképzelhető a rabszolgák leszármazottainak kártalanítása.

Az ENSZ is lépéseket vár

Korábban beszámoltunk arról is: az ENSZ szerint az országoknak fontolóra kellene venniük, hogy anyagi kártérítést fizessenek az afrikai származású emberek egykori rabszolgasorba taszításáért. Annak ellenére, hogy az eltelt idő és az elkövetők azonosításának nehézsége különösen bonyolulttá teszi ezeknek a jogi követeléseknek a teljesítését. António Guterres ENSZ-főtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy még egyetlen ország sem számolt el megnyugtatóan a múltjával.

A főtitkár elismerte, hogy a gyarmatosítás és a rabszolgaság során elszenvedett történelmi sérelmeknél az azóta eltelt hosszú idő miatt különösen nehéz felmérni, milyen gazdasági károkat okoztak – illetve nehézkes is már azonosítani az elkövetőket és az áldozatokat. Ugyanakkor a jelentésben kiemelte, hogy ezek a nehézségek nem adhatnak alapot ahhoz, hogy semmibe vegyék a kompenzációra vonatkozó jogi kötelezettségek létezését. Közben viszont a politikailag egyre inkább megosztott Egyesült Államokban akad olyan állam is – Florida – ahol még 

az kerülhet be az iskolai történelemkönyvekbe, hogy a rabszolgaság igazából jót tett a feketéknek, mert „személyes hasznukra” vált, hogy a fizetetlen munka során „új készségeket sajátítottak el”. 

Az új tananyagot már el is fogadta az állam oktatási bizottságának Ron DeSantis republikánus kormányzó által kinevezett vezetője.

Nyitókép: Alex Wong / Getty Images