A foteltábornokokon és a pszichopatákon kívül senki sem élvezi a háborút – de vajon nevethetünk-e egy Bahmutról szóló mémen?

A Saint Javelin nevű oldal – ami leginkább háborús mémekben utazik, és hatalmas népszerűségnek örvend – járt utána, hogy miért is szeret az ember a háborúval viccelni. Azt nyugodtan tisztázhatjuk,  hogy a foteltábornokokon és a pszichopatákon kívül senki sem élvezi a háborút. Sőt, az emberek többségét sokkhatásként éri – amihez nem is kell a fronton lenni –, ezzel viszont valamit kezdeni kell.

Akut stresszhelyzetben a szervezet mozgósítja és beindítja a védekező mechanizmusait, és az egyik ilyen a humor: egy kiváló módszer arra, hogy a szervezet megbirkózzon a nyomasztó érzelmekkel.

Ahogy írják, a humor segíthet abban, hogy egy stresszes helyzetet más szemszögből nézzünk, így az kevésbé tűnik fenyegetőnek. Más szóval a humor képes enyhíteni a szörnyű eseményeket, pszichológiai és fizikai megkönnyebbülést nyújt. 

Egy jól időzített poén megtörheti a feszültséget, és megkönnyítheti átélni a nehéz pillanatokat. Egy olyan vicc, amit mindenki ért, mert egy olyan szituációból táplálkozik, ami mindannyiunkat nyomaszt, ráadásul az összetartozás érzését kelti, erősíti, és biztonságérzetet nyújt. 

Háborús időkben az összetartozás érzése döntő fontosságú lehet az emberek mentális jóléte szempontjából. A viccek segíthetnek köteléket teremteni a hasonló élményeket átélő emberek között, és a bajtársiasság érzését adhatják nekik.

Paul Wong, a kanadai Trent Egyetem professzora szerint különösen a fekete humor segíthet megbirkózni a rossz helyzetekkel. „Ha úgy vesszük, akkor a háborút tekinthetjük démoni komédiának, amelyben az ironikus események hihetetlen sebességgel szaporodnak” – mondta.

Az abszurd humor is arat háború idején. Emlékezetes, amikor Ukrajnában egy családi házat telibe talált egy rakéta, a konyhában a mosogatót szétzúzva állt meg. Szerencsére nem robbant fel, a lakás tulajdonosa pedig megosztotta mindezt a Twitteren. A kommentekben feltették a kínos kérdést, hogy miért van a konyhában két mosogató, amire a válasz az volt, hogy ha az egyiket tönkretenné egy rakéta, akkor van másik.

Wong szerint a humor túlélési taktikaként is szolgálhat: az ellenállás eszköze, ahogy viccesen gúnyt űznek az ellenségből. Az ellenség hülyének való beállítása és piszkálása egyébként évezredek óta velünk van.

A csúfolódással mindig is megalázták az ellenséget, és megpróbálták aláásni a morálját. Ma ezt láthatjuk viszont azokon a mémeken, ahol a traktorok vontatják el az orosz tankokat, vagy ami a Moszkva cirkáló elsüllyesztése után indult el:

A háborús humor az első világháború idején bukkant fel tömegesen, amikor megjelentek a lövészárokújságok és frontújságok. Ezek tele voltak viccekkel, szatírákkal, és maguk a katonák adták ki őket.

A második világháború idejéből az egyik legjobb példa Charlie Chaplin a A diktátor című filmje, amelyben a színész kigúnyolta Hitlert. Emellett számos nácikat gúnyoló vígjáték is megjelent, és jutott el a harcoló csapatokhoz.

A legdurvább viccek természetesen ma is a fronton születnek. Viktorija Kravcsenko, az Ukrán Fegyveres Erők pszichológus őrnagya szerint a fronton a halálon és a sebesüléseken viccelődnek, ami elsősorban a félelem elleni védekezésből fakad, hiszen a valóság elfogadásának fontos eleme, hogy létezni és cselekedni lehessen benne. A katonák szexuális témákon is viccelődnek, így részben kielégítik szükségleteiket, legalábbis a nevetésen keresztül.

Persze mielőtt elkezdjük pufogtatni a vicceket, nem árt észben tartani pár dolgot. Nem mindenkinek ugyanaz a tűréshatára, illetve ami nekünk még vicces, az másnak már nem fér bele, vagy egyszerűen fájdalmat okozhat, így érdemes felmérni a terepet. Azonban ez nem mindig egyszerű. A katonák és azok, akik közelről élték át a háborút, azt állítják, ha valaki nem volt szemtanúja az adott eseményeknek, nem tudhatja, hogy mikor lép át egy határt a poénkodással.

Dmitro Vakulenko klinikai pszichológus szerint az a legjobb, ha a humorral szemben támasztott követelmények és normák összhangban vannak a környezettel. Ugyanakkor azt is hozzátette, „minden helynek és csoportnak megvannak a maga sajátosságai, problémái és igényei, így egy kívülről jött ember, aki nem tud mindent, és nem ugyanúgy érez, nem biztos, hogy pontosan be tudja lőni, meddig mehet el”.

A katonák viccelődhetnek a „200-asokkal” és „300-asokkal” (katonai kódszavak a halott és sebesült katonák szállítására), mert ez lehetővé teszi számukra, hogy megbirkózzanak a rideg valósággal. Ám a biztonságos környezetben lévőknek óvatosnak kell lenniük az ilyen viccekkel – hozott példát.

Persze vannak, akik nem értékelik az ilyen típusú humort. Például akiknek egyszerűen nincs humorérzéke, ők bármin megsértődnek. Sokkal komolyabban kell odafigyelni egy másik csoportra: ők azok, akik érintettek, gyászolnak, vagy aggódnak egy hozzátartozójukért, barátjukért, aki részt vesz az eseményekben. Elég csak azokra gondolni, akik jelenleg Ukrajnában dolgoznak, vagy éppen kárpátaljai magyarként vesznek részt a háborúban.

Irina Filonenko pszichológus szerint a humorérzék szubjektív, mivel az embereket a világnézetük és a korábbi tapasztalataik befolyásolják. Emiatt ami egy csoportnak humorosnak tűnik, egy másik csoport számára zavaró és helytelen lehet a viselkedési normákról alkotott eltérő nézeteik miatt – mondta.

Persze a háborús témájú viccelődést sem szabad túlzásba vinni, átcsaphat infantilizmusba is. Filonenko szerint a humor olyan, mint egy támasz és mentőöv, amit az egyén azért hoz létre magának, hogy megőrizze stabilitását, józan eszét és pozitív hozzáállását. Azonban nem szabad minden helyzetben egyedüli védekező mechanizmusként használni. Létfontosságú, hogy sokféle érzelmet, köztük a kellemetleneket (aggodalom, bánat, gyűlölet) is képesek legyünk megélni, valamint tudatosan tudjunk rájuk reagálni.

Nyitókép: Ukrán bélyeg. Fotó: AP/Natacha Pisarenko.