Kovács Kokó István: Sosem kellett edzősködnöm ahhoz, hogy megtaláljam a helyem az életben

Mi motivált arra, hogy élsportoló váljon belőled?

Nálunk a családban mindenki bunyózott, ennek ellenére próbáltam távol tartani magam a boksztól, mert azt gondoltam, hogy a lelkületemet és a fizikumomat tekintve is gyenge vagyok ehhez a sportághoz. Gyerekként minden érdekelt, az irodalomtól a színészeten át egészen a jégkorongig, ezért rengeteg dolgot kipróbáltam. Az első élményem a boksszal akkor volt, amikor 12-13 évesen elkísértem a bátyámat a bokszterembe, és úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom. Akkor az edző jelezte, hogy fizikálisan alkalmatlan vagyok rá – mert nagyon vékony voltam. Egy-másfél év múlva újra lejutottam egy terembe, és addigra annyit fejlődtem, hogy az edző is látta a potenciált bennem, és én is megéreztem a „varázslatot”, onnantól pedig már nem volt megállás.

Hogyan befolyásolt a családod abban, hogy bokszoló legyél?

A szüleim elváltak, édesanyám rengeteget dolgozott, hogy el tudja tartani a családot. Édesapám pedig kiváló ökölvívó volt, viszont egyikük részéről sem volt soha elvárás, hogy a testvéremmel mi is bokszoljunk. Az apám iránti ellenérzéseik miatt az anyai ági nagyszüleim kifejezetten nem nézték jó szemmel, hogy én és a bátyám is bokszolni kezdtünk. Féltettek minket ettől a sporttól, jobban örültek volna, ha focista lesz belőlünk.

Végül miért pont a bokszolásra esett a választásod?

Nem volt semmilyen külső befolyás, egyszerűen csak megtetszett. Kamaszkorom elején egy teljesen más lelkületű közegbe költöztünk a családommal, és az ökölvívóterem visszahozta a régi kőbányai életérzést – amiben előtte 14 évig éltem. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ennyire magával ragadott ez sportág. 

A bokszban találtam magamra: olyan szintű önismeretet és öntudatot köszönhetek neki, amit szerintem egyetlen másik sportág vagy szakma sem lett volna képes megadni nekem.

Milyen szerepet játszottak az olimpiák a sportolói karrieredben?

Mindig is különlegesek voltak számomra. Míg egy világbajnoki címet megszerezni legalább olyan nehéz feladat, mint egy olimpiai érmet, az olimpia presztízse vitathatatlan. Egy-két olyan sportág van – mint például a tenisz, a labdarúgás vagy a biciklizés –, amelyeknél van rangosabb verseny, de a tradicionális magyar élsportágak, beleértve az ökölvívást is, teljesen olimpiacentrikusak. Minden bunyós olimpiai bajnok akar lenni, és valóban ezt a legnehezebb megszerezni. Mondom ezt úgy, hogy az ökölvívói pályafutásom elején bennem nem fogalmazódott meg az a vágy, hogy mindenáron szeretnék kijutni az olimpiára. Ez valószínűleg azért volt így, mert amikor 1984-ben elkezdtem bokszolni, akkor Magyarország nem vett részt az olimpián a Los Angeles-i bojkott miatt, így egészen 1988-ig – amikor én már junior Európa-bajnok voltam – nem volt olimpiai élményem. A ’88-as szöuli olimpián szembesültem vele, hogy mit is jelent egy olimpiai érem. Akkor kerültem át a junior kategóriából a felnőttbe, és onnantól kezdve semmi sem érdekelt, csak az, hogy kijussak az olimpiára, és érmet szerezzek, ami végül sikerült is kétszer egymás után, 1992-ben és 1996-ban.

Hogyan emlékszel vissza a barcelonai és az atlantai olimpiára?

A barcelonai olimpia előtt 18 évesen megnyertem a junior világbajnokságot, nagyon hirtelen futottam be, és ismert sportoló lett belőlem. Akkor költöztem el otthonról, és a felnőtt válogatott tagja lettem, sorra nyertem a versenyeket, én lettem az év sportolója, és mindenki elkönyvelte, hogy a legközelebbi olimpiáról bajnokként fogok hazatérni. Ezt én is elhittem, hiszen olyan ökölvívókkal kellett megküzdenem Barcelonában, akiket korábban más rangos versenyeken már legyőztem, vagy ha nem is kerültem velük össze, láttam, hogyan bokszolnak. És amikor végül csak a bronzéremig sikerült jutnom, az egy nagy arculcsapás volt. 

Rájöttem, hogy Magyarországon mennyire csak az olimpiai bajnokokat ismerik el a sport világában, és a közmegítélés szempontjából egyaránt. A hazatérésem után egy hullámvölgy következett. Nem jártam le edzésekre, abba akartam hagyni az ökölvívást, szétmentünk a menyasszonyommal, a későbbi első feleségemmel.

Mikor sikerült kijönnöd ebből a gödörből?

1992 decemberében lett vége, amikor felrázott az élet. Ott álltam egyedül támogatás, autó és pénz nélkül. Nem emlékszem már pontosan hogyan, de Öcsi bácsi, az edzőm, valahogy utolért engem. Elhívott vacsorázni, és az órákon át tartó beszélgetésünknek az lett a vége, hogy újra el kell kezdjem az edzéseket, mert mi bizony megnyerjük a következő olimpiát. És ettől a ponttól kezdve három és fél éven keresztül minden reggel azzal a tudattal keltem fel, hogy Atlantában olimpiai bajnok leszek. Tudom, hogy egyszerűnek hangzik, de tényleg csak az elhatározásomon múlt. Közben újra összejöttünk az első feleségemmel, megszületett az első gyermekem, ezért el kellett járnom dolgozni a boksz mellett, de az is belefért. Miután visszavettem az irányítást a saját életem felett, nem tudott olyan akadályt elém gördíteni az élet, amit ne tudtam volna megugrani. A két olimpia és az ott nyújtott teljesítményem között az volt a különbség, hogy míg Barcelonában hagytam, hogy csak megtörténjenek velem az események, addig Atlantában már mindent az irányításom alatt tartottam. Ennek pedig egy olimpiai aranyérem formájában meg is lett az eredménye.

Hogyan élted meg, hogy ezután egy egész ország tekintett rád nemzeti hősként?

Talán erre nincs is akkora befolyása egy sportolónak, mert mindig a közvélemény dönti el, hogy kit és hogyan értékel. Nekem a kezdetektől fogva nagyon pozitív volt a megítélésem, de ez talán a sportágamnak is köszönhető. 

Egy ökölvívó mindig a hős szerepét tölti be a társadalomban, mert az emberek jobban tudnak azonosulni egy bokszolóval, mint más sportágak ugyancsak kiváló sportolóival. 

A sikereimet és a kudarcaimat helyén tudtam kezelni, soha nem kellett pszichológushoz járjak. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy úgy éljem az életem, hogy minden tettemért vállalni tudjam a felelősséget, ezt egyébként sikerült is teljesítenem, és a mai napig eszerint az elv szerint élek. Nagyon büszkévé tesz, hogy soha nem tettem semmi olyat, ami miatt ne tudnék saját magammal elszámolni.

Hogyan látod a párizsi olimpiára kijutott magyar bokszolók esélyeit?

Én Hámori Lucának és Kovács Ricsinek adtam egy olimpiai kalauzt körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor az európai játékokon kvalifikálták magukat az olimpiára. Ezekben az útmutatókban annak a 7 olimpiának az esszenciája és élményanyaga van, amelyeken sportolóként, sportvezetőként vagy akár kommentátorként részt vettem. Ez természetesen nem jelenti feltétlenül a sikert, viszont nagyon reménykedem benne, hogy hosszú évek után sikerül érmet szerezniük a magyar ökölvívóknak.

Miután visszavonultál az élsporttól, nem gondolkoztál el azon, hogy edzősködni kezdj?

Nem igazán, mert én más dolgokhoz is értek. 

Azok a sportolók, akik edzők lesznek, gyakran azért maradnak a sportágban, mert máshoz nem értenek. Én különféle területeken dolgoztam, és sosem kellett edzősködnöm ahhoz, hogy megtaláljam a helyemet az életben. 

Az edzői munka hivatás, és teljes elkötelezettség kell hozzá. Edzőként egy gyermek életét kell irányítani, a jellemét, a karakterét és a világról alkotott képét kell formálni. Aki csak munkaként tekint az edzői létre, az sosem tudja majd kihozni a sportolóiból a maximumot. Nem minden élsportolóból lesz feltétlenül jó edző. Az én korosztályomat kinevelő edzők ennek a hivatásnak a mesterei voltak, ma pedig sajnos szakmunkásokat látok, akik csak mérik az időt, és közben nem foglalkoznak azokkal a szintén fontos pedagógiai feladatkörökkel, amikkel egy jó edzőnek kifejezetten kellene.

Az idei Sztárbox szakmai hátteréért is te felelsz. Mi alapján döntöd el, hogy a hírességek kivel eddzenek?

Már a 2023-as Sztárboxnál is megfigyelhető volt, hogy maguk az edzők is versenyként tekintenek erre a megmérettetésre, idén ez láthatóan még kiélezettebb lesz köztük is. Az edzők most már felhívtak, és saját maguk jelentkeztek be egy-egy hírességre.

Miért akartak lecsapni a versenyzőkre?

A műsor előkészületei során vannak olyan nevek, akikről azt gondolhatják az edzők, hogy könnyű lesz jó versenyzőt faragni belőlük a személyiségük vagy éppen az esetleges sportmúltjuk miatt. Éppen emiatt a hírességek népszerűsége nagyon eltérő volt. De egy másfajta verseny is kialakult az edzők között: fontossá vált, hogy egy életében először bokszkesztyűt húzó embert egységnyi idő alatt mennyire tudnak felfejleszteni. És ezt nagyon jó volt látni, mert miközben minden edző a magyar ökölvívás sikereiért szurkol, mind meglátták azt a lehetőséget ebben a feladatkörben, hogy a hírességek felkészítésén keresztül népszerűsítsék ezt a sportágat. Idén ez roppant szembetűnő, azért is, mert az idei Sztárboxnak sokkal több versenyzője van, több emberen látszik a fejlődés.

Mit szoktál még figyelembe venni az edzők felosztásánál?

Azt is nézem, hogy egy-egy hírességnek milyen a személyisége, a vérmérséklete. 

Egy heves, vakmerő híresség mellé nem fogok egy szintén heves edzőt beosztani, mert az ökölvívás nem az ész nélküli bunyóról szól, hanem sok esetben a mértéktartásról is, ezt pedig fontos elsajátítani már az alapoknál. 

A legtöbb híresség az év feladatának tűzte ki a felkészülést. Van olyan, aki naponta 2 órát utazik azért, hogy aztán 2 órát eddzen, de akad olyan is, aki napi 2 edzést vállalt be, a hétvégi hosszú futásokról nem is beszélve. Idén egyértelműen még kiegyenlítettebb és kiélezettebb lesz a mezőny, mint tavaly volt.