Erdei Zsolt: Egy olimpiai érem megmentené a magyar ökölvívást
2024. július 28. 15:40
Erdei Zsolt nem azért húzott bokszkesztyűt tíz évesen, hogy élsportoló váljon belőle, ennek ellenére két olimpiára is kijutott. Az egykori világbajnok ökölvívó a ringet maga mögött hagyva, ma már edzőként terelgeti a fiatal tehetségeket, karrierje átalakulása miatt azonban óriási harcot kellett vívnia önmagával. Az rtl.hu-nak adott interjújában elárulta, mit gondol a 2024-es párizsi olimpiára kijutott magyar bokszolók esélyeiről, és arról is mesélt, hogy szerinte a Sztárbox hatására miért akarja még több gyerek kipróbálni a bokszot.
Mikor döntötted el, hogy élsportoló szeretnél lenni? Mi motivált abban, hogy ezt az utat válaszd?
Sosem akartam élsportoló lenni, egyszerűen csak szenvedélyesen szerettem, amit csináltam. Gyerekként először birkózni akartam, de az edzőteremben nem indult birkózó szakosztály, ezért a szüleim tanácsára kipróbáltam a bokszot. 10 éves voltam, amikor elkezdtem bunyózni, és szerelem volt első megmérettetésre, ami a mai napig tart.
Hogyan jutottál el odáig, hogy az olimpiai kijutásról álmodj?
Emlékszem, hogy gyerekként, ha odatettük magunkat az edzéseken, akkor a Ring magazinból kivágott profi világbajnok bokszolók képeivel jutalmaztak meg minket az edzők. Már ekkor eldöntöttem, hogy profi világbajnok akarok lenni. Az olimpiai eszme csak később ért el, de miután engem is magával ragadott, őrült erőbedobással készültem rá, aminek az lett az eredménye, hogy két olimpiára is sikerült kijutnom.
Milyen érzések és élmények maradtak benned az atlantai és a sydney-i olimpiákkal kapcsolatban? Hogyan emlékszel vissza a teljesítményedre?
Az atlantai olimpián nagyon jó formában voltam, ott elpontozták a meccsemet. Egy török versenyző ellen bokszoltam, aki aztán bejutott a negyeddöntőbe, ahol kikapott a kétszeres olimpiai és világbajnok Ariel Hernandeztől, akit aztán 1 évre rá legyőztem a budapesti világbajnokságon.
A második olimpiámon, Sydney-ben nem brillíroztam, ott csak a bronzéremig jutottam. Ez egy örök tüske az életemben.
Miért hagyott benned ez ennyire mély nyomot?
Szerintem minden sportoló, aki kijut egy olimpiára, és nem úgy teljesít, ahogy elvárta volna magától, azzal nyugtatja magát, hogy majd a következő olimpián meglesz. De a pillanat hevében szerintem mindannyian elfelejtjük, hogy a következő nem jövőre vagy két év múlva, hanem négy év múlva lesz, és nem is olyan egyszerű rá kijutni.
Nem gondolunk bele abba, hogy ez az olimpiánk lehet az utolsó. Ezt érzem Sydney óta.
Ráadásul egy olimpiai bajnok sportolót mindig jobban elismernek majd, mint egy világbajnokot, pedig általában a világbajnoki mezőny sportolói ugyanazok, mint akik az olimpián is megmérettetik magukat.
Milyenek a várakozásaid a párizsi olimpia előtt? Hogyan látod a magyar bokszolók esélyeit?
Örülök, hogy ebben a megnehezített kvalifikációs versenyben három magyar öklöző is kijutott. A dobogóra való feljutásra – ha a realitás talaján akarok maradni – nem sok esélyt látok, de természetesen nagyon jó lenne megcsípni egy érmet.
Szerintem az egész magyar ökölvívást megmentené egy olimpiai érem.
Ilyen rossz helyzetben van itthon a boksz?
2000 óta nem volt olimpiai érmesünk, ez is mutatja, hogy a 2000-es évek elején hullámvölgybe került a magyar ökölvívás, amiből manapság kezd csak kilábalni. Úgy látom, hogy felkészültségben és szakmaiságban is elkezdtünk felzárkózni, de még mindig nagyon távol vagyunk a világ elitjétől. Ahhoz, hogy a sportágunk továbbra is támogatott legyen, eredményeket kell letenni az asztalra, és nyilván az olimpia a legjelentősebb mérce egy ország megítélésében, legyen szó bármilyen sportágról.
Mit tanácsolnál azoknak a fiatal magyar sportolóknak, akik most készülnek az első olimpiájukra?
Az, hogy az olimpiai faluban együtt lakhatnak olyan híres, elismert sportolókkal, akik az eredményeik és a teljesítményük révén a világ elitjébe tartoznak, egy fiatal sportoló számára óriási élmény, és hatalmas motivációt nyújt. Azt tanácsolnám nekik, hogy amikor ott vannak, hozzák ki magukból a legjobbat.
Én minden tanítványomnak azt szoktam mondani, hogy veszíteni nem szégyen, az a szégyen, ha úgy veszít az ember, hogy közben meg sem izzad a szorítóban.
Ha „belehalt” a küzdelembe, és minden erejét beleadta, akkor azt már sikernek lehet elkönyvelni, hiszen egy-egy mérkőzésen az embernek nemcsak az ellenfelével, de a saját határaival is meg kell küzdenie.
Mit gondolsz, milyen készségek és tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a küzdősportokban?
Ahhoz, hogy valaki élsportolóvá váljon, a legfontosabb összetevők a kitartás, a szorgalom, a szenvedély és az alázat. A kezdő bunyósok sem úgy jönnek le a terembe, hogy tehetségesek. Nyilvánvalóan kellenek bizonyos adottságok is, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy valakiből jó bokszoló váljon, például hogy merjenek kockázatot vállalni. A bokszban, amikor az ember támad, a védekezése egy ponton megszűnik, és elkerülhetetlen, hogy ütéseket kapjon. Ha valaki nagyon fél az ütésektől, a belharci helyzetektől és a pofonoktól vagy magától a vereségtől, akkor ő nem alkalmas rá, hogy bokszoló legyen. Ehhez a sporthoz nemcsak a bátorság, de a vakmerőség is elengedhetetlen.
Miután úgy döntöttél, hogy abbahagyod a versenysportot, és saját küzdősport-akadémiát alapítottál, hogyan változott meg a sportról és a küzdősportokról való gondolkodásod? Milyen nehézségekkel járt ez a fajta szerepkörváltás?
Aki jó sportoló volt, az nem feltétlenül lesz jó edző is, ahhoz külön edzői véna kell. Én 18 éves koromban szereztem egy sportoktatói bizonyítványt, mert már akkor tudtam, hogy soha nem akarok, és nem is fogok elszakadni a boksztól. Éppen ezért olyan nagy meglepetés nem ért, amikor 40 évesen edző lettem, mivel már a profi karrierem előtt elkezdtem erre a váltásra a felkészülést.
Amikor ténylegesen belekezdtél az edzősködésbe, mire kellett leginkább odafigyelned?
Az elején át kellett állnom fejben, mert a sportolói karrierem során csak magamra kellett koncentrálnom, viszont miután edző lettem, nagyon közelről tapasztaltam meg, hogy minden sportoló más mentalitású, és ezért a különböző helyzetekre sem ugyanúgy reagálnak.. Edzőként meglehetősen jó emberismerőnek kell lennem ahhoz, hogy kihozzam a maximumot a srácokból.
Eleinte nagyon sokszor volt olyan, hogy be akartam ugrani a ringbe, hogy megmutassam, hogyan is kell ezt csinálni.
Edzőként viszont csak állsz a ringsarokban, mondod a magadét, folyamatosan adod az instrukciókat. Az edzői léttel a mérkőzéseken együtt jár egy olyan szintű tehetetlenségérzés, amivel bevallom, nehéz volt megbirkóznom.
Ilyenkor újra beugranál a ringbe?
Arra már képtelen lennék, hogy visszamenjek a szorítóba. 30 évet aktívan bokszoltam, és ennyi év alatt elhasználódtak a csontjaim, az ízületeim. Amikor a bokszolóimat látom küzdeni, mindig újra feltör bennem az az érzés – amit egyébként már helyre tudtam tenni magamban –, hogy szívesen ott lennék a ringben. Nagyon sokat kaptam a magyar szurkolóktól, kicsit mindig miattuk is akartam nyerni. Edzőként szintén szeretnék sikereket elérni, ehhez viszont az kell, hogy tisztában legyek vele, hogy én most már a háttérből támogatom a bokszolóimat. Helyettük nem harcolhatok, viszont a tapasztalataimmal segíthetem őket a siker felé vezető úton. És ez nehéz, mert építeni nehezebb, mint rombolni.
Tavaly berobbant a televízióban a Sztárbox. Szerinted mennyire segít a sport népszerűsítésében ez a műsor?
Online néztem meg egy-egy meccset a Sztárboxból. Maga a műsor hasznos szerintem, mert népszerűsíti az ökölvívást, és ha nem is feltétlenül a gyerekeket sikerül vele behúzni, hanem a szülőket, nekünk edzőknek már az is nagyon hasznos, hiszen a szülők tudják biztatni a gyerekeket arra, hogy sportoljanak, lejöjjenek a terembe, és kipróbálják az ökölvívást.
Láthatóan sokkal több gyerekbokszoló is van azóta, amióta elindult a Sztárbox.
Egy másik jelentős eseménysorozatban viszont már te is érintett vagy, milyen érzés volt látni a tanítványaidat a HELL Boxing Kings gálákon? Mennyire voltál elégedett a teljesítményükkel?
Nagyon ritkán vagyok elégedett, most sem voltam maradéktalanul az. Az egyik fiú, Nagy Wilson igazi közönségmeccset csinált, szakmailag nagyon képzett, szépen mozog lábon, a szakmaiságát a közönség és a bírák is elismerték, de szerintem elpontozták a meccsét, így nem sikerült továbbjutnia a versenyben. Kiss Levinek viszont sikerült beverekednie magát a nyolcaddöntőbe, bízom benne, hogy továbbra is így fog menetelni, akár a döntőig is.
Hogyan látod a Hell Boxing Kings szerepét a magyar ökölvívás népszerűsítésében és fejlesztésében?
A Sztárboxhoz hasonlóan a Hell Boxing is remek lehetőség arra, hogy ez a sport minél több emberhez eljusson, és minél több fiatal bokszoló kipróbálhassa magát ilyen nagy volumenű körülmények között.
Említetted az egyik interjúdban, hogy a 37 milliós főnyereményből már egy kezdő sportoló el tud indulni a pályán. Miért van ekkora szerepe a sportban a pénznek?
A pénzt utálhatjuk, szerethetjük, de mindenkinek el kell ismernie, hogy szükség van rá az élethez. Egy kezdő bokszoló, ha van pénze, megengedheti magának, hogy jobban étkezzen, több időt szánhasson az edzésekre és a felkészülésre, és olyan vizsgálatokon, felméréseken vegyen részt, amik arra irányulnak, hogy ő minél jobb legyen – gondolok itt például egy állóképesség-felmérésre és dietetikusi tanácsadásra. Ezek mind-mind pénzbe kerülnek. A szövetségek persze próbálják ezeket biztosítani az élsportolóknak, de akik nem feltétlenül a topba tartoznak, azoknak ezek a dolgok már nem adatnak meg.
Ez pedig egy ördögi kört eredményez. Hogyan legyél jobb, ha nincsen támogatottságod? Közben viszont támogatást csak az kap, aki elég jó.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a sportolók fizetése túl magas, valójában nem is kellene kapniuk, mivel ez csak egy hobbi, és „nem valódi munka”. Neked mi a véleményed erről?
A sportolók, akik olimpiai járadékot kapnak, szerintem miden forintot megérdemelnek. Igen, lehet, hogy a sportolást eleinte hobbiból kezdték el, de ők elképesztően sokat dolgoztak azért, hogy ez a hobbi a megélhetésük záloga is legyen. Én őszintén kívánom minden embernek, hogy találja meg azt a hobbit, ami biztosítja számára megélhetést is.
Kiemelt kép: RTL Sajtóklub