Halálai közül azt tartja a legtöbbre, amikor Tony Soprano fojtja meg – interjú az Emmy-díjas Joe Pantolianóval

Az akció-vígjáték nehéz műfaj, ritka, hogy eltalálják a helyes arányt az akció és a poénok között, de az Éjszakai rohanás rendezője, Martin Brest nagyon eltalálta. Ön volt a filmben Eddie Moscone, az óvadékügynökség egzaltált vezetője, aki megbízza Robert De Nirót, hogy kerítse kézre Charles Grodint. A jelenetei nagyrészt abból álltak, hogy egy telefonkagylóba ordibált De Niróval. Volt valaki a vonal túlsó végén, vagy egy süket telefonba mondta a szövegét?

Marty Brest ragaszkodott hozzá és talán a szerződésünkben is benne volt, hogy a telefonos jelenetekben mindkettőnknek, De Nirónak és nekem is ott kell lennie. Ez volt a terv legalábbis. A film New Yorkban kezdődik, ott kezdtünk forgatni, és mert kellettem én is a telefonos jelenetekhez, a kezdetektől ott voltam velük. Időközben azonban meghalt az apám, haza kellett mennem a temetésére. Otthon derült csak ki, hogy egy csomó mindent el kellett intéznem az apám dolgaival kapcsolatban, úgyhogy arra kértem a producereket, hadd intézzem hazulról azokat a telefonos jeleneteket, amikben Bob De Niro látszik és a forgatás végére hagytuk azokat, amikben én látszom, miközben Bobbal beszélek. Úgyhogy végül én Los Angelesben beszéltem a telefonba, De Niro pedig onnan válaszolt, ahol épp akkor volt.

Az Éjszakai rohanás volt a kőkemény drámákhoz szokott De Niro első vígjátéki főszerepe. Látta olykor elbizonytalanodni?

Egyikünk sem úgy játszott, mintha vígjátékban lennénk, halálosan komolyan vettük az egészet. Nem mi, színészek voltunk viccesek, hanem a szituációk, amikbe ezek az alakok kerülnek. Nagyon is valóságos volt minden, szerintem ettől működik olyan jól az Éjszakai rohanás ennyi idő elteltével is. Ami De Nirót illeti, őt kérdezze, hogyan boldogult a könnyedebb műfajjal, bár azért az megjegyezném, hogy az Aljas utcákban is volt elég komikum.

Közelről láthatta Tom Cruise, a sztár születését, a Kockázatos üzletben ön volt Guido, a strici, aki az azóta elhíresült sorokkal fenyegeti meg a tinédzsert játszó, húszéves Cruise-t: „Ha pang a piac, sose, érted, sose baszakodj a másik ember megélhetésével”. A Kockázatos üzlet előtt Cruise hollywoodi besorolása az „ígéretes tehetség” volt, a Kockázatos üzlet után Cruise már sztár volt.

Nem láttam előre, hogy az lesz belőle, ami. Az persze látszott, hogy ez egy jó szerep, amiből egy tehetséges kölyök sokat kihozhat. Ha nem csal az emlékezetem, akkoriban, a nyolcvanas években egy rakás hasonló filmet csináltak, egyik középiskolásokról szóló vígjáték követte a másikat. Ott volt a Meglógtam a Ferrarival Matthew Broderickkel és sok hasonló. Már csak ezért sem vártam sokat a Kockázatos üzlettől. Oké, egy újabb high school vígjáték a sorban. Kisköltségvetésű mozi volt egy elsőfilmes rendezővel és egy jól megírt forgatókönyvvel. Váratlanul ért a sikere, hogy az egész világon olyan jól ment. Az ilyesmit nem lehet előre kiszámolni.

Könnyebben jutott szerepekhez ezután?

Valamivel könnyebben. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy akkoriban még alig voltam több egy naiv zöldfülűnél, épp hogy csak felhagytam a pincérkedéssel. Valamiből el is kellett tartanom magam, a filmes munkák közt pincérkét dolgoztam, de a Kockázatos üzlet után már nem kellett mellékes melókat vállalnom. Ettől fogva már ki tudtam fizetni a lakbért és el tudtam tartani a gyerekeket a filmes munkáimból is.

Ezek a munkák főleg karakterszerepek voltak, például Tommy Lee Jones mellett üldözhette Harrison Fordot A szökevényben. Kis szerepekben kellett kitűnnie.

Andrew Davis, A szökevény rendezője régi haverom, ő hívott fel, hogy van a filmben egy zsaruszerep, a Tommy Lee Jones által alakított rendőrbíró egyik emberét kéne eljátszanom. Feltettek egy Chicagóba tartó repülőre, hogy Tommy megnézhessen magának, ahhoz, hogy felvegyenek, szükségük volt az ő jóváhagyására. És Tommy Lee Jones jóváhagyott. Emlékszem, sokat improvizáltunk, hol a szöveghez is hozzátettük a magunkét, hol a hangsúlyokon változtattunk. Ránk hagyták, sőt bátorították is a dolgot. Sokat tanultam A szökevény forgatásán. És megkockáztatom, egyetlen színésztől sem tanultam annyit, mint Tommy Lee Jonestól.

Mit tanult tőle?

Hogy mindig, minden alkalommal a mélyére kell ásni a szerepnek. Hogy ha változnak a körülmények, márpedig egy forgatáson mindig minden változik, gyorsan tudjak reagálni, úgy tudjam alakítani a játékomat, hogy azzal ne essek ki a szerepből, a karakter természetes mozgásteréből.  Minden reggel beszálltam Tommy mellé az autójába, ő vitt el a forgatásra és a nap végén ő is vitt haza. Ezeken a hazafelé tartó utakon mindig átbeszéltük, hogy mire is jutottunk az aznapi forgatáson. 

Rém szórakoztatóak voltak ezek a beszélgetések Tommy Lee Jones-szal. 

Három filmben is játszottam vele, A szökevény folytatásában (az 1998-ban bemutatott U.S. Marshals a The Fugitive folytatása volt Harrison Ford nélkül) ugyanezeket a szerepeket vittük tovább. Tommy mindig megcsinálja a háziját, mindig felkészül.

Hamarosan egy rendes franchise-ben is szerepet kapott, habár akkor még senki sem sejthette, hogy a Bad Boys ennyi részt fog megérni, a negyediked épp most fogják bemutatni. Az 1995-ös Bad Boys volt Will Smith akciófilmes debütálása, Michael Bay-nek pedig az első játékfilmje. Ez elég sok újonc egy csapatban.

De ott volt Jerry Bruckheimer is, aki minden volt, csak nem újonc. A legnagyobb kreatív producer, akivel valaha is összehozott a sors. Bruckheimer már Don Simpsonnal párban is sikert sikerre halmozott, Simpson halála után pedig egyedül folytatta. És mindent kézben tartott. Tudja, a Bad Boys és a folytatásai azok a fajta filmek, amelyek nem a kritikusoknál, hanem a mozipénztáraknál sikeresek. 

Hollywood egy bolond iparág, sokszor megesik például, hogy valaki felfelé bukik; egy rossz filmmel is előre lehet jutni, ha sok pénzt termel, és ennek a fordítottja is gyakran megtörténik, hogy bármennyire is jó egy film, elhasal a pénztáraknál. Aztán majd húsz év múlva felfedezik, hogy úristen, micsoda remekmű! 

A Criterion csatornán nemrég újranéztem a Mennyország kapuját és az Ishtart. A maga idejében hatalmas bukás volt mindkettő. Látta az Ishtart mostanában? Hát, mindenképpen nézze meg! Egy road movie, amiben minden benne van, ami ma a Közel-Keleten történik. Olyan, mint egy régi Bing Crosby – Bob Hope film. Csak ezúttal Dustin Hoffmannal és Warren Beatty-vel. Valami elképesztően viccesek mindketten!

Bármennyire is viccesek, a 1987-es Ishtart elrettentő példaként szokták felhozni, ha Hollywood legnagyobb bukásairól esik szó.

Az Ishtar olyan nagy bukás volt, hogy gyakorlatilag kinyírta Elaine May rendezői karrierjét. De ha most megnézi, egy rendkívül szórakoztató filmet fog látni. Imádtam. 

Egyedül néztem a hálóban és állandóan felröhögtem.

A Bad Boys-filmek műfajilag hasonló kategóriába tartoznak, mint a Halálos fegyver-sorozat. Igaz, hogy először önnek ajánlották fel azt a szerepet, amit végül Joe Pesci játszott el a Halálos fegyver 2-ben és a folytatásokban?

Ezek a sorozatok mind ugyanarra épülnek. Ma már a stúdiók semmiféle kockázatot nem akarnak vállalni, a jól kipróbált brandjeiket folytatják. Most épp a Fall Guy című sorozatból csináltak mozifilmet (A kaszkadőr című filmet Ryan Gosling főszereplésével nemrég mutatták be).  De csináltak filmet a Starsky és Hutch-ból, nyilván nem az utolsót. Még hosszan sorolhatnám. Ez azért már nem az igazi. 

Simán ráköltenek 200 millió dollárt egy filmre, de ha nem te vagy a sztár vagy a producer, ha a vonal alatt van a neved, a nagy pénzből nem sokat látsz. 

A nagy lóvét a sztárok és a producerek akasztják le. Rendben, én nem vagyok sztár, én egy karakterszínész vagyok. Volt egy pont, amikor elhatároztam, hogy csak azokra a szerepekre hajtok, amikre reális esélyem van. Nekem ezekben kell valami emlékezeteset nyújtanom. Ez a mantrám.

Van ebben némi keserűség is?

A célom az volt, hogy harminc évig a pályán maradhassak. Sajnos, tovább éltem. Előrelátóbban kellett volna terveznem. Már negyvenvalahány éve a pályán vagyok, és még mindig melózom. Hogy őszinte legyek, ez még engem is meglep.

Tényleg felajánlották Leo Getz szerepét a Halálos fegyver 2-ben, amit végül Pesci kapott meg?

Már elvállaltam egy másik filmet, sőt bele is kezdtem. Az időpont-egyeztetésen csúszott el a dolog.

Említette, hogy ég és föld a különbség a sztárgázsik és a karakterszínészek keresete között. Christopher Nolan ma már Hollywood legsikeresebb rendezői közé tartozik, de amikor együtt dolgoztak a Mementón, még ön volt a nagyobb név. 2000-ben mutatták be a filmet, hollywoodi viszonylatban kis költségvetésűnek számított. Kis fizetéssel is járt?

Azért nem volt olyan kicsi az a költségvetés, négymillió dollárból készült. 

Rendesen megfizettek és kaptam tulajdonrészt is a filmben, úgyhogy több pénzt kerestem a Mementóval, mint bármelyik másik filmmel, amiben valaha is szerepeltem. 

Christopher Nolan minden hétvégén ott ült a garázsomban, mert ott volt az irodám. Minden szombat és vasárnap együtt volt a kis csapat a házamban – Chris és a felesége, Emma (Nolan producertársa), Guy Pearce és én –, hogy átbeszéljük az ránk váró jeleneteket. Ott ültünk a házamban, Santa Monicában, a garázsomból átalakított kis irodában. Mindent átbeszéltünk, hogy ezzel is időt nyerjünk, ha jön a hétfő és kezdődik újra a forgatás. 25 nap alatt forgattuk le a Mementót.

A Mementóban már másodszor játszott együtt Carrie-Anne Moss-szal, az első közös filmjük a Mátrix volt. Ma már nem csak a Bad Boys, de a Mátrix is a negyedik résznél tart, de ön az ismert okok miatt csak a legelső Mátrix-filmben szerepelt. Gondolom, a Wachowski-testvérek azért kérték fel Cypher szerepére, mert már dolgoztak együtt a Fülledtségben. Ez volt az első filmjük. 1996-ban még elég nagy merészségnek számított egy olyan thriller, amelynek egy leszbikus páros a főhőse.

A Fülledtség fantasztikus színészi lehetőség volt a számomra. És senki nem akarta elvállalni. A szóba jöhető színészek mind nemet mondtak. Ma már más a helyzet, a nagy sztárok is szívesen bevállalnak olykor egy-egy karakterszerepet. Ismerik a hollywoodi matekot, és a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy bevállalósabb mellékszerep könnyen Oscar-jelölést érhet. A Fülledtség a kilencvenes évek közepén jött ki, de ha ma készülne, biztos, hogy nem kapnám meg a melót, olyan hosszú a sor ezekre a szerepekre. 

Amúgy nem az volt a színészek baja, hogy egy leszbikus pár a főszereplő, hanem az, hogy nem akartak másodhegedűsök lenne két színésznő mellett. 

Engem azonban ez egy cseppet sem zavart, én boldogan vállaltam az áldozat szerepét. Egyébként azt gondolom, a Fülledtségben nem is az a legfontosabb, hogy a két főszereplő leszbikus.

Miről szól önnek a Fülledtség?

A szerepjátszásról. Violet, akit valamennyi szereplő meg akar dugni, eljátssza, hogy hetero, hogy szerelmes Ceasarba, a maffia emberébe. Utóbbi voltam én. A Wachowski-testvérek azóta transzként coming outoltak, ennek fényében ma már úgy látom, hogy a Fülledtségnek van egy önéletrajzi vonala is. Aztán jött a Mátrix. Mint később megtudtam, a Wachowskik a Fülledtséget tulajdonképpen ajánlólevélnek szánták, hogy látjátok, mire is képes a mi csapatunk, adjatok csak 70 milliót a második filmünkre. Ugyanaz lesz a vágónk, az operatőrünk, a technikai gárda. És a Warner adott is nekik 70 milliót a második filmjükre. Ez volt a Mátrix. Jól tudtunk együtt dolgozni a Fülledtség forgatásán, mondták is, hogy a következő filmjükben is lenne egy szerep a számomra.

Sokszor hallhatják ezt a színészek Hollywoodban…

Gondoltam is, hogy sok szerencsét a pénz összekalapozásához. De nem csak, hogy sikerült nekik, engem sem felejtettek el, nekem adták a melót. Emlékszem, amikor szóba került, hogy nekem adnák Ceasar szerepét a Fülledtségben, a producer, Dino De Laurentiis húzta a száját, hogy ez az alak csak egy karakterszínész.

A Wachowski-testvérek erősködtek, hogy nem, Joey Pants nem karakterszínész, hanem főszereplő-típus. 

A Warner Brothers sem engem akart, de a rendezők kiharcolták, hogy nekem adhassák a szerepet. Ez sokat jelentett. És az sem elhanyagolható körülmény, hogy ez az egész pályafutásomra, az egész életemre hatással volt. A Mátrix sikere és a Bad Boys hatalmas bevétele sokat lendített a pályámon. Olyan lehetőségekhez segítettek, amelyek korábban elérhetetlennek voltak a számomra.

Honnan kapta a Joey Pants nevet?

New Jersey-ben, Hobokenben nőttem fel, gyerekkoromban még sokakat ismerhettem az olasz-amerikaiak első generációjából. Nekik még az olasz volt az anyanyelvük. A nevem miatt a környékünkön csak úgy hívtak, hogy Pantaloni, vagyis nadrág. 

Hé, Pantaloni

– kiabálták utánam. Aztán a kölykök, akikkel felnőttem, amerikanizálták a „Pantaloni”-t és így lettem Joey Pants.

Visszatérve a Mátrixra, nem volt csalódott, amikor kézhez kapta a forgatókönyvet, és a végére érve azt kellett olvasnia, hogy kinyírják a karakterét?

Amikor A szökevényt csináltam, eredetileg úgy volt, hogy a karakterem meghal a filmben. Ez nagyon nem volt az ínyemre. Harrison Ford nem is értette a csalódottságomat, hogy miért nem akarom, hogy kinyírjanak. Azt mondta nekem, hogy csak jól járok vele, a halál együttérzést ébreszt a karakterem iránt. Mondtam neki, hogy én inkább életben maradnék, és ha lesz folytatás, abban is szerepelnék. Mire Harrison csak annyit mondott:

Folytatás biztosan nem lesz, ezt a szart én nem csinálom újra.

Persze lett folytatás (Harrison Ford nélkül). Meg is kérdezte tőlem, amikor legközelebb összefutottunk, hogy benne leszek-e, mire mondtam, hogy igen. Van ennek a sztorinak egy hosszabb és jóval viccesebb változata, most csak a zanzáját adtam elő. Mindenesetre ugyanezt elmondtam a Wachowski-testvéreknek is, akik égre-földre esküdöztek, hogy a Mátrixban nem nyírnak ki, végleg biztosan nem. Elvégre ez science-fiction, mondták, mit számít egy halál, bármi megtörténhet. Aztán történt, ami történt. Épp most jelentették be, hogy lesz ötödik Mátrix-film is.

A legtöbben valószínűleg a világ egyik legjobbnak tartott sorozatából, a Maffiózokból ismerik. Ebben is meghalt, az a megtiszteltetés érte, hogy maga Tony Soprano fojtja meg.

Abban sem vagyok biztos, hogy James Gandolfini kezeit láthatja a nyakamon, könnyen lehet, hogy az operatőr kezei voltak. David Chase (a Sopranos megalkotója) már akkor elmondta, mi lesz ennek a Ralph nevű alaknak a sorsa, amikor először beszélgettünk. Emlékszem, épp egy Eddie Murphy-filmet forgattam Montrealban, onnan vezettem vissza Connecticutba az akkor nyolcéves lányommal, amikor az ügynököm hívott, hogy David Chase szeretne beszélni velem a Maffiózokról. A harmadik és negyedik évadról. 

David elmondta, kiféle-miféle ez az alak, akit játszanom kéne; röviden, egy rohadék, de hisz valamennyien azok, ám Ralph egy vicces rohadék, aki szálkává válik Tony Soprano szemében. 

A negyedik évadban összetűzésbe kerül Tonyval és rajta veszt. Valahogy így festette le David Chase a figurát. Szóval, az elejétől fogva tudtam, mi lesz a sorsa. Minél emlékezetesebbé akartam tenni, különösen, amikor már közel volt a vég.

Sok véres halálom volt a filmekben, de a Maffiózókban igazán emlékezetes végem volt.

Azt olvastam, hogy nem akarta, hogy a Maffiózók forgatásán felismerjék a helybeliek…

A sorozatot azon a környéken forgatták, ahol felnőttem; New Jerseyben. Valóban szerettem volna elkerülni, hogy felismerjenek, ezért arra kértem Davidet, hadd hordjak parókát.

Amikor a Mementót forgattuk, nagyon megtetszett Chris Nolan frizurája. Chrisnek nagyszerű haja volt, és ez mind a mai napig így van, úgyhogy azt szerettem volna, ha a parókám Chris hajára hasonlít.

Így is lett. De Ralph öltözködésébe is besegítettem, mondtam Davidnek, hogy ez a fickó vagy negyvenszer látta A keresztapát, Michael Corleonénak képzeli magát, úgyhogy öltözzön is úgy, mint egy Corleone. Stílusosan. Ne már tréninget viseljen, mint a többiek.

Nem csinált titkot belőle, hogy hosszú időn át depresszióval küzdött. Mikor érezte azt, hogy most már segítségre van szüksége?

Több tényező is közrejátszott. Addig nem is tudtam, hogy valójában depresszióval küzdök, amíg el nem érkeztem oda, hogy már nem voltam képes kikelni az ágyból. Mindig is ott volt velem ez az érzés, de azt gondoltam, hogy a siker mindent megold, attól majd elmúlik. Hát, nem múlt el. Úgyhogy megpróbálkoztam az alkohollal, megpróbálkoztam a drogokkal is, hogy elmulasszam. Ma már nem küzdök ellene. Inkább nagyokat sétálok, hogy feltornázzam a dopaminszintemet. És létrehoztam a No Kidding, Me Too! (Ne viccelj, én is!) nevű szervezetet. Büszke vagyok arra, amit elértünk, hogy ma már a sztárok nyilvánosan beszélnek a saját példájukról, arról, hogy nincs ebben semmi szégyellnivaló, bárkivel megeshet. A lényeg, hogy megtanuljunk együtt élni vele.

Nyitókép: Joe Pantoliano a Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk című film premierjén – Fotó: Axelle / Bauer-Griffin / FilmMagic