A csajok félmeztelenek, az operatőr magyar, Schwarzenegger alsógatyára vetkőzik, a nyomozó mintha be lenne tépve – 50 éves A hosszú búcsú

„Amikor először láttam Terry Lennoxot, részegen ült egy Rolls-Royce Silver Wraithben, a Dancers terasza előtt. A parkolóőr kiállt a kocsival, és még mindig tartotta az ajtót, mert Terry Lennox bal lába még mindig kilógott belőle, mintha elfelejtette volna, hogy van egy bal lába is” – a világ leghíresebb magánhekusának monologizálásával indul a valaha élt legnagyobb detektívregény-író, Raymond Chandler leghosszabb regénye, az 1953-ban megjelent The Long Goodbye, vagyis A hosszú búcsú. 

Természetesen maga a magánhekus, Philip Marlowe beszél azon a belső hangon, amit csak regényekben engedhetnek meg maguknak a magándetektívek, az efféle narráció filmen majdnem mindig a forgatókönyvírói lustaság jele.

A hosszú búcsú forgatókönyvírója azonban nem volt lusta. 

Hosszú út vezetett Chandler regényének megfilmesítéséig, és mire Leigh Brackett megkapta a munkát, hogy írja filmre a közel 500 oldalas könyvet, már beköszöntöttek a hetvenes évek. És mire beköszöntöttek a hetvenes évek, már nem nagyon lehetett komolyan venni a klasszikus magándetektív figuráját. 

Brackett nem is nagyon vette.  Az írónő jól emlékezett rá, mikor lehetett utoljára klasszikus detektívfiguraként ábrázolni Philip Marlowe-t: akkor, amikor Humprey Bogart alakította Howard Hawks 1946-os filmjében, a The Big Sleepben, vagyis A hosszú álomban. 

Brackett már csak azért is jól emlékezett, mert Bogart filmjének is ő volt a forgatókönyvírója William Faulknerrel egyetemben. Így azt is tudta, hogy nem kell halálosan komolyan venni a nyomozás szálait, hiszen Chandlernek sem a történetvezetés volt az erőssége. Maga az író se tudta mindig, hogy a szereplőivel mikor mi történt, a népszerű anekdota szerint amikor a filmesek tanácsért fordultak hozzá, mert nem tudták eldönteni, mi lett A hosszú álom egyik szereplőjével, Chandler kénytelen volt beismerni, hogy fogalma sincs. Phiiip Marlowe szülőatyja ebben sem követte a szakmája iparosait.

A hosszú búcsú filmváltozatának készítői is nagy ívben tettek a szabvány megoldásokra. Brackett (aki sci-fik írásával kezdte, halála előtt pedig A Birodalom visszavág forgatókönyvén is dolgozott) csomó mindent kidobált a regényből, és ami megmaradt, azon is sokat változtatott. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a filmváltozat jó húsz évvel később játszódik, mint a regény. És a Marlowe-t alakító Elliott Gouldra, a hetvenes évek leglazább sztárjára, a kor kiábrándultságának mesteri megtestesítőjére se nagyon illett volna Bogart ballonja. 

Gould rövid ideig tartó szupersztárságának csúcsán járt: már mögötte volt Robert Altman koreai háborús szatírája, a M*A*S*H, egy házasság Barbra Streisanddal, egy címlap a Time magazinban és egy film Ingmar Bergmannal.

Ennél többet egyetlen hollywoodi antisztár sem kívánhatott magának. Talán még annyit, hogy eljátszhassa Robert Altman rendezében Raymond Chandler hetvenes évekbe tévedt magándetektívjét. 

Ha valaki, akkor Altman sosem hódolt be Hollywoodnak, tőle aztán senki sem várhatott elérzékenyült hangú hőskölteményt a kemény, de aranyszívű detektívről, a rendező szatirikus hajlamai és megbízható pesszimizmusa ezt nem engedte volna. Valószínűleg az 1959-ben elhalálozott Chandler se helyeselte volna, ha túlságosan is romantikus hőst csinálnak Marlowe-ből. Altman meg sem próbált így tenni.

A Chandler-rajongók gyűlölni fognak, de egy cseppet sem érdekel

– jelezte a rendező, mennyire nyomasztják a befogadói elvárások. 

Altman, ahogy számos interjúban kifejtette, olyan Marlowe-t akart, aki a jelek szerint 20 éven át aludt, és egyszer csak a hetvenes évek elejének Los Angelesében ébred. „Ráadtam a fekete öltönyt, a fehér inget, a nyakkendőt, miközben körülötte mindenki füstölőt éget, füvet szív, toplessre vetkőzik, egészséges ételeket eszik, edzeni jár, és coolnak tűnik” – nyilatkozta.

És valóban, már a nyitó jelenetről lerí, hogy ez a Marlowe nem a saját korában ébredt fel. Csodás nyitány: a nyomozót az éhes macskája ébreszti fel, majd rövid konyhai bénázás után Marlowe hajnali háromkor macskaeledelért indul a közértbe, de igazi lovag lévén a szomszédjában lakó félmeztelen hippicsajoknak is hoz brownie süteményport. Ez alatt kétszer gyújt rá, de úgy, hogy azt Chandler is megirigyelte volna. Maga a krimi csak a macskaeledel beszerzése után indul be. Ilyet sem engedtek meg azóta sem hollywoodi stúdiófilmben.

Nemcsak Gould volt remek partner az elvarázsolt magándetektív megteremtésében, hanem Altman közeli munkatársa, Zsigmond Vilmos is. A magyar származású operatőrnek, aki néhány évvel később elnyeri az Oscart is (A harmadik típusú találkozások fényképezéséért) ez volt a harmadik filmje a rendezővel, úgyhogy már nem is nagyon lepődött meg semmin.

Elliott Gould úgy játszott, mint aki folyamatosan be van tépve. Gould akkor már lejött a szerről, szóval nem könyvekből sajátította el azt a bódultságot, ahogy a filmen átsétál. Ez volt Gould legjobb filmje szerintem. Érdekes volt nézni, hogy csinálja

 – mesélte Zsigmond egy kései interjúban.

A világhírű operatőr Altman egyik lehetetlennek tűnő ötletéről is megemlékezett: „A hosszú búcsú igazából egy antifilm volt. Itt is mindent gyorsan kellett csinálni, sok volt az improvizáció. Egyszer például a következőt kellett csinálni: kintről, a ragyogó napfényben indítunk, innen megyünk a belsőbe, a másik oldalon pedig kimegyünk a tengerpartra. Képzelheti, miket gondoltam magamban Altmanról. Hát, meg van ez hülyülve?! Ezt képtelenség bevilágítani. Kínomban megkérdeztem tőle, miért nem világítjuk elő a filmet úgy 50 százalékkal? Csak heccből mondtam neki, de ő rábólintott; oké, csináljuk! Elővilágítottam a filmet, és nem törődtem vele, hogy minden olyan lágy lesz. Felvettük a jelenetet, és tetszett Altmannak.”

Lehet, hogy Altmannak igaza lett, és a keményvonalas Chandler-rajongók valóban kiakadtak, látván az íróval és művével szembeni tiszteletlen bánásmódot, A hosszú búcsúnak azonban sikerült a lehetetlen: összeházasítani a hetvenes éveket Chandler világával. Ahogy azt a híres amerikai filmkritikus, Rogert Ebert írta, mielőtt majdnem tökéletesre pontozta Altman klasszikusát: „A becsület bajnoka az ötvenes évekből elveszve bolyong a hetvenes évek nárcizmusának ködében, és ez nincs az ínyére.”

És még valamivel büszkélkedhet Altman filmje: az ifjú Arnold Schwarzeneggerrel!

A majdani akciósztár ekkor még nagyon pályakezdőnek számított Hollywoodban, A hosszú búcsú volt a második szerepe. A filmbeli gengszter verőemberét alakítja, szótlanul, látványos bajusszal és hatalmas izmokkal, amiket meg is mutathat, amikor alsógatyára kell vetkőznie.

 

Arnold Strongnak hívták ekkoriban. David Arkin, aki a gengszter egyik emberét alakította, említette, hogy van egy haverja, akinek akkora izmai vannak, amekkorákat még sosem láttam. Mondtam neki, hozza el, és ő lesz az egyik verőember. Arnold nem szokott beszélni a filmről, szerintem nem is emlékszik rá

 – nyilatkozta néhány évtizeddel később Altman.

A sors iróniájának is tekinthetjük, hogy A hosszú búcsú után Arnoldnak egyenesen felfelé, míg Elliott Gouldnak épp ellentétes irányba ívelt a karrierje. Mígnem a Jóbarátokban, Ross és Monica papájaként egy másik generáció is felfedezte magának.

Nyitókép: Getty Images