Nem, a középkori gazdi sem takarította fel a kutyája után az ürüléket

A kutya nem lakásba való!

Ismerős lehet ez a mondat azoknak a városlakóknak, akik közlik a barátaikkal, hogy egy négylábú társsal tennék teljessé az életüket. Pedig elképesztő számú, nagyjából 400 ezer kutya lakik a fővárosban jelenleg (ebből feltehetően sokan lakásban), illetve lakott mindig is, bárhogyan is létezett Budapest korábban. 

A Kiscelli Múzeum hatalmas bejárati ajtaja előtt kutyaitató tál fogad, amikor megérkezünk a VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállításra, nem használja senki, szakad az eső. A négylábú barátainkkal is látogatható kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy különböző tárgyakon keresztül megmutassa: a kutyák már az ókortól kezdve velünk voltak, és itt vannak a mai napig. 

Nem könnyű felrajzolni, hogy a kutya szerepe hogyan változott az ókortól napjainkig, de a Kiscelli Múzeum nem is nagyon fáraszt minket száraz tényekkel: beszédes tárgyak és feliratok segítségével villant fel korszakokat, hogy aztán egy pillanat alatt kitöltse az agyunk a hiányzó lyukakat, és rájöjjünk, valószínűleg már az ókori gazda-kutya kapcsolat sem nagyon különbözött a maitól. Annyi legalábbis biztos, hogy már az ő kutyáik is

• MINDENHOL ott voltak,
• MINDENHOVÁ odadugták a kis mancsaikat,
• MINDENT megettek,
• és MINDENT kikakiltak.

Ahogy az egyik kurátor, Balla Loránd (társa Molnár Álmos volt) beavat minket: számos tárgyi bizonyíték árulkodik róla, hogy kutyák már a rómaiak mellett is szolgáltak. Ezt példázza a kiállítás egyik „taktilis”, vagyis tapogatható tárgya is, egy 2-3. századból fennmaradt tetőfedő tégla, amelyben megragadt egy kutyamancsnyom. Kertes házban élő gazdák, akik betonoztak már, valószínűleg pontosan fel tudják idézni azt a jelenetet, amikor ott hagyták a szép sima, száradó betont, majd mire visszamentek, a kutyájuk feldíszítette azt néhány tappancsnyommal. (Persze, ha a tettes lebukik, azonnal felveszi a „nem csináltam semmit!” tekintetet.)

A terem egyik gyönyörűen üvegezett részében a kurátorok 3 kutyacsontvázat raktak ki: egy őskori, egy bronzkori és egy népvándorlás kori kutya maradványait. A csontvázak alapján látszik, hogy már akkor is tisztelték a kutyákat társként annyira, hogy egyben temették el őket – mondja a kurátor. Hozzáteszi: játszottak a korokkal, a kutya örökkévalóságát, fontosságát és folytonosságát az ember életében a csontvázak mellett egy kortárs El Kazovszkij-festmény szimbolizálja.

Na ugye, hogy ott voltak az ókorban, és itt vannak most is!

Közhírré tétetik: vau, vau

A középkorban már nem csak díszítéseken, hanem festményábrázoláson is láthatjuk az ölebeket, de ennek a korszaknak a termében akad egy furcsaság is: egy hátsó részén lenyesett kutyakoponya. A szakemberek nem tudják pontosan, hogyan keletkezhetett, akad egy hóhérról és egy hentesről szóló feltételezés is. A koponya mellett található a tárlat egyik népszerű, mulatságos tárgya, ami akarva-akaratlanul is egy jelenkori vitát juttat eszünkbe. 

Sikerült ugyanis kiállítani egy koprolitot, avagy egy megkövesedett ürülékdarabot a 15-16. századból. Úgy látszik, már a középkorban is voltak olyanok, akik nem takarítottak fel kedvenceik után.

Lebilincselően érdekes, hogyan alakult ki a modern kutyatartás a 19. században, és ahogy a tablókról megtudjuk, a hatóságok már akkor is igyekeztek valamilyen formában nyomon követni, hogy melyik kutyával mi történik. Az 1850-es években a 150 ezer lakosú Pest-Budán nagyjából 20 ezer kutyát tartottak számon, ami arányaiban nagy szám, így szükség volt néhány szabályra. Balla Loránd azt meséli, a hatóságok főleg a kóbor kutyákkal foglalkoztak: azt a kutyát, amin nem volt azonosítójel, megölték, mert nagyon féltek a járványoktól, főleg a veszettségtől. A városvezetés ugyanakkor nem tartotta rajta a szemét a kedvtelésből tartott állatokon.

1882-ben elhatározták, hogy kötelezővé teszik a pórázt és a szájkosarat, ám a lakók ezt nem mindig vették figyelembe, csak ha ebzárlatot rendeltek el. Ilyenkor, például egy járvány idején szigorúan betartatták az emberekkel a szabályokat, kávézókba, nyilvános helyekre nem mehettek be kutyával. A kurátor szerint nagyjából innen származik a kutyások-nem kutyások konfliktusa. A fordulat akkor következett be, amikor Louis Pasteur feltalálta a veszettség elleni védőoltást, ám azt Magyarországon csak 1930-ban tették kötelezővé. Addig egy 1836-os jogszabály jelentette a prevenciót, az úgynevezett Dühös állatok marását és veszettségét távoztató orvosi közbátorsági rendelet, amely előírta, hogy ,,minden kutya, melly utczákon s közhelyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon s takaríttassék el”. Hát, talán ennyit elődeink közbátorságáról.

A kiállítás az Állatorvosi Egyetem megalapításának, működésének és a kutyakultusz fejlődésének is emléket állít. A kurátortól megtudjuk, hogy ahogy egyre divatosabb lett a fővárosi kutyatartás, úgy merültek fel az igények mindenféle szolgálóintézményre is. 1900 körül a városházán működött egy kutyavásár, ahol hivatalosan a fajtiszta kutyák adásvétele zajlott rendezett körülmények között. Ekkoriban jöttek létre a kutyafürdetők, a Svábhegyen még egy kutyaszanatórium is, ami mai modern társaihoz hasonlóan panzióként is működött. A kutyakiállításokat az 1899-ben létrejött Magyar Ebtenyésztők Egyesülete rendszerezte, de nyilvánvaló, hogy már az akkori blökik sem mehettek csak úgy oda: hogy szépek legyenek, kutyanyírók, azaz kutyakozmetikusok kellettek. Meglepő módon az egyik kutyanyíró épp az akkor frissen épült Gresham-palotában működött.

Szolgálatra jelentkeznek

A tárlat egyik legfontosabb része a munkakutyák egy részét mutatja be. Csodás tablók mesélnek a vakvezetőkutya-képzés elődjéről, arról, hogy milyen fantasztikus munkát végeznek a négylábúak nemcsak a vak vagy látássérült emberek mellett, hanem például egy hallássérült vagy autista kisfiú mellett is. Az első világháború után jöttek rá, hogy kutyákat emberi segítőként is tudnak használni, ám Magyarországon még egy ideig várni kellett arra, hogy ez a gondolat konkrét cselekvéssé váljon. 

A vakvezető kutyaképzést országunkban Vitéz Lovag Rithnovszky János honosította meg, a nevéhez fűződő iskolában, Csepelen a mai napig képeznek segítőkutyákat. De dolgoznak kutyák a rendőrség kötelékeiben is (az egyiket épp nemrég tüntették ki), róluk, és többek között a leghíresebb magyar nyomozókutya, Kántor történetéről is számos érdekességet tudhatunk meg a sziklapincében.

A VAU! talán legszebb tablója arról mesél, milyen szenzációs társként működött együtt az ember és a kutya a nehéz időkben. Ahogy a kurátor emlékeztet: hasonlóan a korábbi háborúkhoz, az Ukrajnából menekülő embereknél is láthattuk, hogy sokszor viszik magukkal kedvenceiket, amikor anyagi javaikat hátrahagyva elhagyják hazájukat. A következő terem igazi ínyencség a kultúrakedvelő kutyásoknak: kiváló magyar költőink kutyáról szóló versei, szövegrészletei láthatók a falakon, illetve egy kutyás ruhatartó fogas Blaha Lujza belvárosi lakásából.

A vetítőkön híres emberek kutyáinak fotósorozatát mutatják be, számos író, színész, politikus jelenik meg a kutyájával, kutyáival. Mielőtt a kiállításra megyünk, érdemes megszámolnunk, hány olyan magyar szólásmondást ismerünk, ami a kutyáról szól. Ezen a téren valószínűleg meglep majd minket a Kiscelli, ők ugyanis nagyjából 250-et találtak, és ezeket szerencsére egy falra is felírták. Személyes kedvencünk az az ismétlődő videó az egyik falon, amelyet egy vakvezető kutyára szerelt kamera rögzített – direkt a kiállítás kedvéért. 

A kutyus Csepelről jön a Kiscelli múzeumba, felszáll a hévre, a villamosra, nézelődik: ilyen a város kutyanézetből. Minden másodperce tökéletes.

A VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállítás 2023. március 26-ig látható a Kiscelli Múzeumban.

Nyitókép: rtl.hu