Pandémia idején jó nézni a Sátántangót – interjú a New York Times fő filmkritikusával

A filmkritika halott?

Ha két évvel ezelőtt kérdez, biztosan azt válaszoltam volna, hogy semmiképpen; a filmkritika sosem halhat meg. De most… Most is azt mondom, hogy nem, nem halott. Amíg létezik művészet, amíg van kultúra, van kritika is. Más kérdés, hogy épp milyen formában van. De ha a kritikaírás színvonalára és a kritika közönségére gondolok, akkor azt mondom, a műfaj helyzete nem túl megnyugtató.

Máshogy kérdezem: az embereket érdekli még a filmkritika? A világjárvány kezdetén bezártak a mozik, az a kevés film, amit nem halasztottak el, a streamingszolgáltatók kínálatában végezte. Most, hogy ismét lehet mozizni, közönsége főleg a Pókembernek és a hozzá hasonló szuperhősfilmeknek van.

A pandémia első szakaszában, amikor nem volt miről kritikát írni, hiszen nem voltak bemutatók, a munkámnak ez a része egyszer csak semmivé vált. De úgy láttuk a lapnál, hogy az olvasóink, akik naphosszat odahaza ülnek, épp a streamingszolgáltatók hatalmas kínálata miatt elvárják a segítséget. Hogy mit nézzenek a sok ezer film közül, ami elérhető a számukra. Különösen jólesett, hogy régebbi filmekről is írhattam ebben az időszakban, amiről a szerkesztőim korábban hallani sem akartak volna. Volt egy cikksorozatunk a nagyon hosszú filmekről. Logikusnak tűnt, hiszen hirtelen mindenki időmilliomos lett. 

Eljött az idő, hogy megnézzék Tarr Bélától a Sátántangót vagy Bertoluccitól az 1900 című filmet. Tudja, mi történt volna, ha az elmúlt 20 évben azzal megyek be a szerkesztőmhöz, hogy szeretnék egy 1976-os, ötórás olasz filmről írni? Kidobott volna. Nem érdekelte volna a lapot. De most rögtön lecsaptak az ötletre. És írtam is egy 2000 szavas cikket, aminek meglepően sok olvasója volt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az új filmek eltűnésével a kritikára való igény nem tűnt el.

Ezek szerint a New York Times Tarr Béla Sátántangójának a megtekintésére buzdított  a pandémia eddigi legdurvább időszakában?

Miért is ne?

Könnyedebb filmekre gondoltam volna.

Jól passzolt a zord időkhöz. Emlékszem, a Lincoln Center nagy mozivásznán láttam először. Nagy terem, csend, sötétség, és sok hozzám hasonló alak a közönségben, akik mind elzarándokoltak megnézni a Sátántangót.

Ha kritikát ír, befolyásolják olyan tényezők, mint a filmkészítők nézetei vagy magánéleti botrányai? Most, hogy bemutatták a Harry Potter-univerzum új filmjét, számos kritika kitért például J.K. Rowling transzfób kijelentéseire. Számít ez egy film megítélésekor?

Sem egyértelmű nemmel, sem egyértelmű igennel nem tudok válaszolni. Ott van például Clint Eastwood, akiről köztudott, hogy meglehetősen jobboldali nézeteket vall. Az én politikai nézeteim egyáltalán nem egyeznek az övéivel, ám ez egy cseppet sem zavart soha, ettől a véleményem nem változik: Clint Eastwood az Clint Eastwood. Az egyik legnagyobb kortárs amerikai filmrendező, a klasszikus hollywoodi filmkészítés egyik utolsó képviselője. Más a helyzetem azonban Woody Allennel…

Néhány éve, amikor Allennel szemben újra felmerült a gyerekmolesztálási vád, és Hollywood többé nem kért belőle, My Woody Allen Problem címmel cikket írt arról, hogy ebben a helyzetben mit lehet kezdeni a Woody Allen-filmekkel.

Woody Allenen nőttem fel, kulturális ikon volt a számomra, ahogy a generációm többségének is. Főleg a nemzedékem férfi tagjainak. A Woody Allen-filmekkel, a Woody Allen-jelenséggel nőttünk fel. Ebben az új helyzetben nehezemre esett újranézni a filmjeit, mivel azok annyira összefonódtak a személyiségével. Egyre visszataszítóbbnak találtam, amit láttam. Nehéz eset, nincs általános szabály, kritikusa válogatja, ki hogyan viszonyul a filmjeihez. A mű és a művész régi dilemmája ez. Ha egy film megszólít, a készítőjét is közel érezzük magunkhoz, még ha nem ismerjük is. Ezért amikor csalódnunk kell bennük, az olyan, mintha elárultak volna. Mintha egy régi barát vagy a bátyánk árult volna el. Át kellett gondolnom az Allen iránti rajongásomat. 

És a filmek?

Szerintem a nyolcvanas évek Woody Allen-filmjei a legidőtállóbbak: Hannah és nővérei, Kairó bíbor rózsája, Broadway Danny Rose… Ez épp a Mia Farrow-korszak, amikor Allen Farrow-val élt együtt. Lágyabb hangnem és sok érdekes kísérletezés. De nincsen szabály arra, hogyan nézzünk Woody Allen-filmeket. Nekem nehéz volt nem arra gondolnom, hogy mégis kicsoda ez az ember.

Ha Woody Allen neve felmerül, szinte kötelező véleményt mondani arról, hogy ártatlannak vagy bűnösnek tartjuk-e. Vagy ez már lefutott téma?

A végtelenségig lehet érvelni az egyik és a másik verzió mellett, el lehet vitatkozni ezen, de a fiatalokat például már jó ideje egyáltalán nem érdekli Woody Allen. Még csak nem is a magánélete miatt. Látom a diákjaimon, látom a saját gyerekeimen. Ez a fajta vígjáték, ez a stílus egyáltalán nem szólítja meg őket. Az a gyanúm, akiket érdekel még Woody Allen, azok az én generációmba tartozók és a nálunk is idősebbek.

A Time magazin híres hajdani filmkritikusa, Richard Schickel jóval az ön előtti generációba tartozott. Nagy barátja volt Clint Eastwoodnak és Elia Kazannak, voltak, akik fel is rótták neki, hogy kritikusként nem helyes, ha filmesekkel barátkozik.

Ismertem őt egy kicsit, nagyon élveztem a sztorijait. Nekem mindig furcsának hatott, ha egy kritikus része a rendszernek, Hollywoodnak. Ennek megvan a maga veszélye. Ilyesmire én sosem törekedtem. Hollywood erős mágnes és nagy a korrumpáló ereje. A kritikus jobban teszi, ha tisztes távolságot tart. 

Azért találkozott egy-két nagy kedvencével?

Interjúhelyzetben igen, de magánemberként sosem. Cannes-ban egyszer Clint Eastwood asztalához ültettek. Volt, hogy egy-egy korombeli filmesről azt gondoltam, na, vele más körülmények között akár barátok is lehetnénk, annyi közös témánk van. Találkoztam néhányszor Noah Baumbachhal, és vele kapcsolatban pont ezt éreztem. De nem fogunk barátkozni, ez nem fér bele.

A New York Timesnak szigorú szabályai vannak arra nézve, hogy egy kritikus mit fogadhat el egy stúdiótól: nagyjából semmit. Részt vehet a sajtóvetítéseiken, ennyi. A Golden Globe-ot odaítélő szervezet tagjai a hírek szerint távolról sem ilyen szigorú szabályok mentén végezték a munkájukat, Ricky Gervais, a Golden Globe-átadók egykori műsorvezetője is azon viccelődött, hogy a díjak megvehetők. Gondolja, hogy Hollywood visszafogadja a Golden Globe-ot a kegyeibe?

Nem. A Golden Globe erejét a tévéközvetítés adta, gyakran szórakoztatóbb volt és spontánabb, mint az Oscar – a felszolgált italoknak is köszönhetően. A Golden Globe jelentéktelen a show nélkül. Régóta tudta mindenki, hogy a díjat odaítélő testület egy vicc, de a tévéközvetítés, a csillogás elfedte és legitimálta a működésüket. De enélkül semmi esélyük. Az élőben közvetített díjátadóknak amúgy is bealkonyult: vészesen fogy a közönség, a kulturális súlyuk pedig semmi. Az idei Oscar-gálán az égvilágon semmi érdekes nem történt, leszámítva azt a néhány, váratlan pillanatot, amikor a testi erőszak elszabadult.

Éppen 10 éve érte az a megtiszteltetés, hogy a Bosszúállókról írt kritikáján felbőszülve Samuel L. Jackson a Twitteren szállt bele önbe. Jackson azt írta, hogy új állás után kellene néznie. Sikerült azóta annyira felbosszantania Hollywoodot, hogy visszaszóltak egy-egy kritika után?

Néha a rajongók, különösen a képregényfilmek rajongói felháborodnak és beszólnak Twitteren. Mivel a filmipar helyzete sokkal bizonytalanabb, mint bármikor korábban, a hollywoodi emberek, rendezők, producerek felismerték, hogy szükségük van a kritikusokra. 

Emlékszem, micsoda kampány indult a Los Angeles Times kritikusa, Kenneth Turan ellen, miután lehúzta a Titanicot. A stúdió ki akarta rúgatni, nyomást helyeztek a lapra, mentek a telefonok. Velem is történt hasonló a pályafutásom elején. De mára mintha felismerték volna, hogy mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk.

Harvey Weinstein azt akarta elintézni, hogy ne ön írjon kritikát Martin Scorsese filmjéről, a New York bandáiról, mert korábban negatív kritikát írt a rendező egyik filmjéről.

Próbálkoztak. Hívták a szerkesztőket. De az egy másik éra volt.

Megírta a kritikát a New York bandáiról?

Meg. A New York Times ellenállt a nyomásnak. Ebben és a kritikusaik védelmében mindig jó volt a lap. Védik a kritikusi függetlenséget. Lehet bármennyire is agyonhájpolt egy film, bármennyi hirdetést vásárolhatnak a lapban, a kritikusok függetlenek. Azt írhatják, amit akarnak.

Az utolsó, kötelező kérdés: a legjobb 5 film 2021-ből?

Imádtam a Vezess helyettemet és a Bad Luck Banging or Loony Porn című román filmet. Mindent elmond arról, amiben élünk, ebben a mostani, kaotikus pillanatban. Céline Sciamma filmje, a Petite Maman tökéletes. És A kutya karmai közt is remek film.

És a legtúlértékeltebb?

Szerintem a Dűne szörnyű volt. Sokan beleláttak valamit, sokan mondták, micsoda nagyszerű film. Hát, szerintem nem az.

Nyitókép: Tommaso Boddi/Getty Images