Felszedték és hazavitték az üveggé olvadt homokot, mind a négyen rákosak lettek – akik kimaradtak az Oppenheimerből

Vegyes érzésekkel fogadták a nyár nagy mozisikerét, az Oppenheimert azok az új-mexikóiak, akik úgy érzik, hogy magukra hagyták őket a világ legelső, 1945. július 16-án végzett kísérleti atomrobbantásának egészségügyi következményeivel. A filmben sem említik őket, a Washington Post viszont riportot közölt róluk, amiből az is kiderül, hogy az érintettek remélik: a hollywoodi ragyogás rávilágít évtizedes küzdelmükre.

A Trinity kódnevű kísérleti robbantáshoz igyekeztek viszonylag elszigetelt helyszínt választani az új-mexikói sivatagban, de így is közel félmillió ember élt 150 mérföldön belül. 

A háborúban álló Egyesült Államok számára azonban fontosabb volt a kísérleti robbantás titokban tartása, ezért a kitelepítési terveket nem hajtották végre, és fedősztorival is készültek, ami egy lőszerraktár felrobbanásának tulajdonította a lakosság által túlságosan is jól érzékelhető detonációt.

Porvihar és „havazás”

Lucy Benavidez Garwood, aki 13 éves volt a kísérleti robbantás idején, emlékszik a hatalmas robajra, ami a hajnali sötétségben megrázta házukat a 80 kilométerre fekvő Tularosában. A környéken lakók azt gondolták, földrengés volt, az igazságot csak akkor tudták meg, amikor hetekkel később az amerikai hadsereg lebombázta Hirosimát, majd Nagaszakit.

Még közelebbről élte át a robbantást Jimmy Villavicencio a 40 kilométerre lévő Oscuróban. Kint volt az udvaron anyjával és egy szomszédjukkal, hogy még napfelkelte előtt, a hűvösben elkészüljenek a mosással. Villavicencio – aki azóta túlélt egy rákbetegséget – azt mondta, látta a nagy felhőt. Anyja kétségbeesetten kapkodta le a vizes ruhákat a szárítókötélről, és párnahuzatokat akasztott az ablakokra, hogy ne szálljon be a házba a mindent ellepő por. 

Mintha szélvihar tombolt volna, és miután elcsendesedett, „hópelyhek” hullottak. Néhány hétre rá elpusztultak a szomszéd csirkéi.

A 91 éves Lucy Benavidez Garwood 68 éves lánya, Doris Walters azt mondta, bárhova bekopognak a környéken, mindenki elmondja, hogy volt a családjában rákos megbetegedés, vagy épp ő maga érintett. A nő saját mellrákdiagnózisa után vállalt szerepet a kísérleti robbantások túlélőinek képviseletére létrejött szervezetben, amely mintegy ezer érintett családról tud.

A szervezet egyik alapító tagja Tina Cordova, akinél pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak. 

Arra számítottak, hogy iskolázatlanok vagyunk, és nem tudunk kiállni magunkért

– vélekedett. Garwood is úgy véli, hogy a kísérlet végrehajtói nem tartották sokra a környéken élőket.

Edna Kay Hinkle egy évtizede tudta meg, hogy mellrákja van. A tularosai termelői piacon árult zöldséget, amikor a túlélők szervezetének egyik vezetője megkérte, hogy szedje össze azokat az ismerőseit, akik rákban betegedtek meg. Hinkle nem sokat várt ettől, de maga is megdöbbent, amikor kiderült számára, hogy 25 családtagja érintett.

A nő apja és nagybátyja egyaránt friss házasok voltak, amikor meglátogatták a kísérleti telepet, aminek szélesre voltak tárva a kapui. Felszedték és hazavitték az üveggé olvadt homokot. Mind a négyen rákosak lettek. Egy unokatestvére szemek nélkül jött világra, és később petefészekrákja lett. Hinkle soha nem akart innen elmenni, lovakat, szarvasmarhákat tenyésztett, és zöldséget termesztett, úgy gondolta, a lehető legegészségesebb ennivalót termeli meg magának – azóta persze elgondolkodott azon, hogy mennyire lehet szennyezett a talaj.

Kimaradtak a kárpótlásból

1990-ben az Egyesült Államokban törvényt hoztak a sugárterhelést elszenvedett emberek kompenzálásáról, amelynek keretében több mint 2,5 milliárd dollárt fizettek ki többek közt a nevadai atomkísérletek vonzáskörzetében élőknek. 

A Trinity-kísérlet új-mexikói érintettjei azonban nem voltak jogosultak a kártérítésre, 

noha egy újabb tanulmány szerint az állam 33 megyéjéből 28-ban több radioaktív anyag halmozódott fel, mint amennyi a szövetségi kártalanítási program alsó határa. 

Tény, hogy nehéz bizonyítani azt, hogy a környéken élők rákos megbetegedéseit a kísérleti atomrobbantás okozta. Az Amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet becslése szerint ezer ilyen eset fordulhat elő, és nincs bizonyíték rá, hogy az újabb generációk tagjainál előforduló megbetegedések összefüggésben állnának a kísérlettel. A sugárterhelési kompenzációs törvény azonban nem írja elő, hogy bizonyítani kellene ilyen összefüggést, a kifizetéshez elegendő, ha valaki vagy valakinek a hozzátartozója egy meghatározott időszakban egy meghatározott helyen tartózkodott.

A tularosaiakat sem foglalkoztatják különösebben a tudományos bizonyítékok – azt mondják, épp elegendő bizonyíték van a temetőben, és nem értik, hogy az ő megpróbáltatásaik miben különböznek azokétól, akik megkapták a kártérítést.

Sírva fakadt, amikor a filmben felrobbant a bomba

Ben Ray Luján új-mexikói demokrata szenátor történelmi győzelemként értékelte, hogy a szenátus a múlt héten elfogadta azt a törvényjavaslatot, amit idahói republikánus társával, Mike Crapóval együtt terjesztett be azért, hogy a kompenzációs törvényt kiterjesszék. Szerinte ez részben a film sikerének tudható be:

Minél több történetet mesélnek el, minél több információt osztanak meg, annál többet tanulunk

– mondta. Az viszont bizonytalan, hogy a javaslat átmegy-e a képviselőházon, amelynek egyes tagjai szerint túl nagy költséggel járna.

Az Oppenheimert többen is megnézték azok közül, akik a környéken éltek a kísérlet idején, vagy az akkor élők leszármazottai. Tina Cordova azt mondta, sírva fakadt, amikor a filmben felrobbant a bomba: eszébe jutott apja, nagyszülei, dédszülei, akik mind rákban haltak meg, és az, amit mások mondtak, akik úgy érezték, hogy a világvégét élik át.

Cordova szerette volna, ha a film végén esik néhány szó arról, hogyan változtatta meg örökre a környező települések életét a robbantás. Ám nagyon örült azoknak az emaileknek, amiket azoktól kapott, akik szintén látták a filmet:

Akár tudomást vesznek rólunk a film készítői, akár nem, az emberekre hatással van az Oppenheimer – hazamennek, rákeresnek a történtekre az interneten, és megtalálnak minket.

J. Robert Oppenheimer pályájáról itt írtunk korábban.

Nyitókép: Bradbury Science Museum / Joe Raedle / Getty Images