Megmenti-e a jegesmedvéket, ha leöntjük van Gogh festményét?

Múlt héten paradicsomlevessel öntötte le Van Gogh egyik leghíresebb festményét az Egyesült Királyságban a Just Stop Oil környezetvédő csoport két fiatal aktivistája. A teremben lévő többi látogatót hallhatóan sokkolta az akció, egyikük bizonytalan hangon kiáltott biztonsági őrért. Az aktivisták leültek a festmény alá, sietve bekenték tenyerüket pillanatragasztóval, majd a falhoz ragasztották magukat. Minderről videó is készült.

Közhellyé vált állítás, hogy a modern ember ingerküszöbe már nagyon magasan van, közben a figyeleméért őrült harcot vívnak a cégek, a politikusok, az egyházak, a médiafelületek és a civil szervezetek. Abban a korban, amikor akár egyetlen ember egyetlen mobiltelefonnal és TikTok/Youtube/Twitter/Facebook/Instagram-profillal nagyobb érdeklődést, követőtábort, népszerűséget és konkrét cselekvést, nagyhatású döntést képes generálni, mint például a római katolikus egyház, a New York Times vagy az Egyesült Államok elnöke,

vajon milyen reménye lehet egyes társadalmi csoportoknak, civil kezdeményezéseknek a közvélemény befolyásolására?

Vajon mennyire köti le a hírfogyasztó figyelmét, ha okos emberek higgadt hangvételű sajtótájékoztatókat artanak fontos társadalmi és gazdasági témákban? El lehet ezt adni a hírfogyasztóknak?

A válasz: nem igazán. A figyelemhez sztori kell, esemény, jelenet, ahhoz pedig karakterek, feszültség és konfliktus. Ha tetszik, drámai összeütközés.

A nők egyenlőségéért küzdő szüfrazsettek éhségsztrájkjai, vagy a szovjet megszállás ellen önmaga felgyújtásával tiltakozó cseh diák, Jan Palach tette mind olyan akciók voltak, amelyekkel sikeresen hívták fel a figyelmet egy problémára, bár önégetésre azért senkit sem bíztatnánk. Ugyanakkor van olyan is, amikor a látványos akció adott, de éppen ellentétes hatást ér el a közvélemény szemében. A 21. század civil ellenállóinak félresikerült akcióit gyűjtöttük össze. 

Dolgok leöntése, összekenése

A 2020-as évek legfontosabb civil témája egyértelműen a klímaváltozás elleni küzdelem. Bár már a nagypolitika döntései is az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszafogását célozzák (klímaegyezmények, szén-dioxid-kibocsátási kvóták, megújuló energiatermelés támogatása), napjaink klímaaktivistái szerint ez még édeskevés. Ők úgy gondolják, hogy az üzleti körök által befolyásolt kormányok csak félszívvel tesznek a klímaváltozás ellen, de ami ennél is fontosabb, hogy a társadalom, illetve az egyének sem veszik komolyan az ügyet. Hiszen, ha New Yorkban, Londonban vagy Budapesten is ugyanúgy, ugyanazon az életszínvonalon akarunk élni a következő évtizedekben is, akkor a klímaharc kudarcra van ítélve.

Kérdéses persze, hogy Vincent van Gogh napraforgós festményének paradicsomlevessel való leöntése a londoni Nemzeti Galériában vajon a klímaváltozásban játszott egyéni felelősségünkre vagy van Gogh festményére hívja fel jobban a figyelmet.

Szintén a klíma védelmében szállt harcba az Egyesült Királyságban a 21 éves Maddie Budd, aki híg emberi ürülékkel öntötte le egy brit háborús veterán emlékművét, így tiltakozva az üvegházhatást fokozó magánrepülőgép-használat ellen.

Nem könnyű megtalálni az összefüggést a klímavédelem és az idén augusztusban Franciaországban indított akciók mögött, amelyekben cementtel öntötték ki a golfpályák lyukait az aktivisták, így téve használhatatlanná azokat. Azon érvelésük, hogy a golfpályák gyepének locsolása vízpazarlás aszály idején, még vitaalapot is képezhet. Ám a golfpályák üzemeltetői szerint azzal, hogy hagyják kiszáradni a füvet a pályákon 15 ezer francia alkalmazott állása szűnhet meg, a fűpusztulás pedig nem segít a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésén.

A dolgok leöntése, összekenése nem csak a környezetvédelem, de a politikai aktivizmus területén is népszerű módszer. Magyarországon Dániel Péter ügyvéd honosította meg a műfajt, amikor 2010 novemberében a reggelire vett kaszinótojásával összekente az egyik hivatalban kötelezően kifüggesztett Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát. Következő híres cselekedete az volt, amikor vörös festékkel öntötte le Horthy Miklós szobrát a Somogy megyei Kerekiben.

Amikor dolgokhoz ragasztjuk magunkat

A 2020-as évek slágerének tekinthetjük a civil tiltakozók önragasztását bizonyos tárgyakhoz. A klímaaktivisták az Egyesült Királyságban és Ausztráliában egyaránt úgy érezték, hogy a módszer akkor igazán hatásos, ha közismert festményekhez ragasztják magukat. A van Gogh-affér előtt, idén júliusban például John Constable tájképét takarta le két aktivista a londoni Nemzeti Galériában, majd hozzáragasztották magukat. Ezzel az akcióval arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a brit kormány összesen 40 olaj- és földgázberuházást hagyott jóvá a következő évekre.

Néhány hete Ausztráliában Pablo Picasso 1951-es festményére, a Koreai mészárlásra ragasztotta a tenyerét egy klímaaktivista. Érvelése szerint a kép témája egybecsengett azzal, hogy minden kormányt, céget és intézményt a globális környezeti válság elleni küzdelemre kell ösztönözni. Firenzében pedig az Uffizi képtárban Botticelli alkotásához, a Tavaszhoz ragasztotta kezeit két klímaaktivista.

Jóval közelebb állt a 82 éves amerikai színész, James Cromwell önragasztásának helyszíne a tiltakozás céljaihoz. Cromwell egy New York-i Starbucks kávézó pultjához ragasztotta magát, így tiltakozva, hogy a kávézólánc több pénzt kér a vásárlóktól, ha tehéntej helyett növényi tejjel kérik a kávét. Ezzel ugyanis a cég visszafoghatja azokat, akik a környezetet kevésbé terhelő és az állatokat kímélő növényitej-fogyasztást választanák az olcsóbb tehéntej-fogyasztás helyett.

Úgy tűnik, a környezetvédelem mellett a politikai aktivizmusban is van helye az önragasztásnak. A helyszín ezúttal is az Egyesült Királyság: szeptember elején a brit parlament londoni épületébe, majd üléstermébe hatoltak be aktivisták, akik a házelnök széke köré ragasztózták magukat. Ezzel a képviseleti demokrácia ellen foglaltak állást az Extinction Rebellion tagjai, szerintük ugyanis közvetlen demokráciára, népgyűlésre lenne szükség. A Parlamentben azonban nem volt ülés, így politikusokat nem sikerült szembesíteni az álláspontjukkal.

Üljünk le valahova

Idén a Tour de France kerékpáros körverseny megzavarását választotta eszközül egy klímavédelmi csoport méghozzá úgy, hogy az aktivisták egyszerűen leültek az aszfalt közepére és rózsaszín füstgránátot használva állták el a versenyzők útját.

Szerencsére nem ültek le a sínekre, inkább téglafalat építettek rájuk az Extinction Rebellion tagjai, hogy megállítsanak egy tehervonatot Franciaországban. Azt hitték, hogy a vonaton szója van, amelynek termelése, szállítása erősíti a klímaváltozást, sok fejlődő országban ugyanis azért pusztítják az esőerdőket, hogy szóját termesszenek a helyükön.

A vonat időben megállt, az aktivisták pedig a sínekre borították a szállítmányát. Csakhogy kiderült, nem szója, hanem búza van a vagonokban.

Nyitókép: MTI / EPA / Just Stop Oil