„Borzasztó rájönni, hogy a barátok teste zsírt és húst jelent” – ötven éve zuhant le az uruguayi rögbicsapat gépe

Ötven évvel ezelőtt, 1972. október 13-án szállt fel az argentínai Mendozából az uruguayi légierő repülőgépe, ami a chilei Santiagóba vitt egy amatőr rögbicsapatot családtagokkal, szurkolókkal együtt. A gép a chilei Curico közelében eltűnt a radarokról: lezuhant a hó és jég borította Andokban, ahol hiába keresték a fehér géptestet.

A rögbicsapat egyik tagja, Roy Harley most hetvenéves, nyugalmazott mérnök. Az évfordulón az AFP-nek adott interjút. A gép lezuhanása után 31 másik túlélővel együtt vaksötétben, mínusz harminc fokos hidegben találta magát.

A lábamnál egy fiú volt, akinek hiányzott a fél arca, és fuldokolt a vértől. Nem volt bátorságom, hogy megfogjam a kezét, és nyugtassam, nagyon féltem

– mondta. A túlélők nagy része húszéves sem volt, és egyikük sem volt a hideghez öltözve. Reggelre újabb halottak voltak.

Egy másik túlélő, a 69 éves Roberto Canessa a Deutsche Wellének felidézte: volt egy kisrádiójuk, amin egy chilei rádióadást fogtak. A tizedik napon hallották, hogy már nem keresik őket. Lehangoló volt hallaniuk, hogy a világ forog tovább, az emberek élvezik a tavaszt, miközben ők az életükért küzdenek, és minden elátkozottnak tűnik. De ez a megrázkódtatás kellett ahhoz, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat.

Rövid útra készültek, ezért alig volt a gépen élelem. A kietlen, jéggel borított tájon sem találtak semmi ehetőt. Próbáltak enni bőröveket, cigarettát, fogkrémet, de ez nem segített rajtuk, amikor már szinte haldokoltak az éhségtől.

Amikor arról kellett döntenünk, hogy meghaljunk, vagy felhasználjuk, amink van, azt tettük, ami azt szolgálta, hogy életben maradjunk

– mondta Roy Harley.

Borzasztó rájönni, hogy a barátok teste zsírt és húst jelent

– idézte fel Roberto Canessa azt a pillanatot, amikor elhatározták, hogy esznek az elhunytak testéből. Mint mondta, a gondolat lassan érlelődött, egy olyan lelki folyamat során, amiben a civilizált élet szabályai érvényüket vesztették, és állati ösztönökre kellett hagyatkozni a túléléshez. Megszégyenítve érezte magát, de arra is gondolt, hogy semmi olyat nem tesz, amit vele ne tehetnének mások: megtisztelőnek érezte volna, ha hasonló helyzetben legalább így szolgálhat másokat.

A tizenhatodik napon újabb katasztrófa történt: egyetlen menedéküket, a repülőgép törzsét lavina sodorta el. Nyolcan meghaltak, már csak tizenkilenc túlélő maradt, és a következő napokban még hárman életüket vesztették.

Olyan volt, mintha Isten hátba szúrt volna bennünket

– mondta a 68 éves Carlos Paez, aki manapság motivációs előadásokkal járja a világot.

Roberto Canessa úgy emlékszik, hogy miután egy újabb barátjuk halt meg, egyik társa, Nando Parrado azt mondta neki: a következő napokban még több halott lesz, és lassan ők is annyira le lesznek gyengülve, hogy semmit nem fognak már tudni tenni. Így elhatározták, hogy elindulnak segítséget kérni. Tíz nap alatt több mint hetven kilométert tettek meg, csak az ösztöneikre hagyatkozva. Egy folyóhoz értek, ott pedig emberekkel találkoztak, és rövidesen helikopterek érkeztek a túlélőkért.

180 centije mellé 84 kilót nyomott Roy Harley, amikor felszállt a repülőgépre. Amikor bő két hónappal később megmentették, 37 kiló volt. Az AFP évfordulós cikke szerint már néhány nappal a megmentésük után terjedt a pletyka, hogy ettek a halottakból. Az egyik túlélő egy chilei lapnak ezt név nélkül megerősítette: azt mondta, szörnyű döntést kellett hozniuk a túlélés érdekében, és le kellett küzdeniük a biológiai és vallási fenntartásaikat. 1972. december 29-én a túlélők közös nyilatkozatukban emlékeztettek, hogy

az utolsó vacsorán Jézus is megosztotta a testét és vérét az apostolokkal.

Az uruguayi katolikus egyház és a pápa is feloldozta őket.

Nyitókép: Bettmann / Getty Images