„Anyuka vagyok, nő, közben meg villanyt szerelek piros körmökkel” – női szakik, akik a tűsarkút munkásruhára cserélték

Flexelnek, burkolnak, falat festenek, fúrnak: Felícia, Emese és Ildikó értelmiségi állás után váltottak fizikai munkára. Mindannyian munkásruhára cserélték a tűsarkút, mert azt szerették volna, ha végre van látszata a munkájuknak, és meg is tudnak belőle élni. 

Felícia a kommunikációs szakmát cserélte fel a villanyszerelésre

Szél Felícia kommunikáció szakon végzett, és évtizedekig ezen a pályán is dolgozott, például minisztériumok sajtóosztályain. Majd a kétgyerekes anyának elege lett, váltani akart. Először hobbiként újított fel lakásokat közösen férjével, majd miután a férfi is elvégezte az asztalosképzést, egyre jobban érzékelhető volt, hogy hiányzik mellőle egy villanyszerelő.

„Sok minden érdekelt, én is valamiben szakember szerettem volna lenni. És akkor felmerült, hogy burkoló legyek, mert az olyan szép, de rájöttem, hogy azt egyszerűen nem bírnám csinálni, fizikailag és lelkileg sem. A villanyszerelésben az a jó, hogy nincsenek ízlésbeli szempontok, olyannak kell lennie, hogy a szabályoknak megfeleljen” – mesélte pályaváltásáról Szél Felícia, aki csoportjában egyedüli nőként végezte el a villanyszerelő-tanfolyamot. Most falat fúr, vezetéket épít ki és vés be, fázisokkal dolgozik. Egész nap létrán áll.

Anyuka vagyok, nő vagyok, közben meg villanyt szerelek piros körmökkel. Ez vagyok én

–  mondja Felícia. Úgy érzi, teljesen kielégíti a munkája, ami nemcsak sok kreativitást igényel, de jót tesz a fizikumának is. „Minden szempontból változást hozott az életemben. Tehát 

önbecsülésemben, önbizalmamban, kiállásomban, keresetemben – minden szempontból nagyon jó döntés volt.

Emese azt élvezi a burkolásban, hogy tud alkotni

Lukács Emese napjai is cipekedéssel kezdődnek, csak ő másfajta eszközöket cipel, mint Felícia. És elég hangosakat is. „Régen a flex nekem egy nemakarom-szerszám volt. Most már barátok vagyunk” – mondja egyik fő munkaeszközéről Emese, aki a reklámgrafikusi munkának fordított hátat, miután már egyáltalán nem lelte benne örömét. Az internetet böngészte, amikor szembejött egy hirdetés: hidegburkoló-tanfolyam indul. Lassan beleette a fejébe a gondolat, hogy kitanulja a szakmát. Megbeszélte a férjével is, aki eleinte furcsán nézett rá.

Bár Emese törékenynek látszik, sohasem állt tőle távol a fizikai munka. Már az édesanyja is arra nevelte, hogy először meg kell próbálnia mindent saját kezűleg megcsinálnia. „Nem az van, hogy rögtön szaladunk a szomszédba, és segítséget kérünk. Ebben nőttem fel körülbelül. Például az előző lakásunk vécéjének a falát én burkoltam már föl, és az is tetszett” – idézi föl.

Simán beleférnek a nők is ebbe a szakmába. Ez nem művészet, egyszerűen egy szolgáltatás, mert nem az enyém, nem én találom ki, hogy mi legyen, hanem kapott anyagból dolgozom. Nem művészet, de alkotó folyamat

– jellemzi új szakmáját Lukács Emese. A burkoló jobban szereti a kisebb méretű csempéket, amikkel többet kell pepecselni, úgy véli, a férifaknak nyugodtan megmaradhatnak a nagyobb, nehezebb darabok, a nőknek meg a pepecselős munka, amit a férfiak amúgy sem szeretnek annyira. „Nemrég állapítottam meg magamban, amikor egyedül dolgoztam, raktam föl az aranyos kis csempéket, szólt a rádióból a zene, és elkezdtem dúdolgatni, hogy igen, ez így pont jó.”

Emese egyre több olyan nőről hall, aki burkolónak áll. Szerinte azért egyre népszerűbb, mert alkotni lehet. Na, meg azért is, mert jól meg lehet belőle élni. „Amikor keresgéltem, hogy mit lehetne magammal kezdeni, akkor nyilván az is számított, hogy jobban meg lehet belőle élni. Voltak anyagi problémáink, ami miatt muszáj volt váltanom.”

Gyanakvóan méregetik őket a férfiak

A riportban megszólaltatott mesternők azt mondják, először sokan meglepődnek, amikor meglátják, hogy egy nő jelenik meg villanyt szerelni, burkolni, festeni, nem pedig egy férfi. Gyakran kell férfiak között dolgozniuk, és előfordul, hogy a kollégák gyanakvóan méregetik őket, sőt voltak páran, akik hosszasan nézték, hogyan dolgoznak a női szakik, de másnap már vidáman köszöntek, szóval „annyira nem lehetett szörnyű, amit láttak” – meséli Lukács Ildikó.

Előnyös is lehet, ha a megrendelő egy nő enged be a házába vagy lakásába. Például a női mesteremberek jellemzően nem isznak, nem dohányoznak. Nem csoda, hogy a Házon kívül interjúalanyai már kaptak kulcsot sok férfitársukkal ellentétben. Szerintük a nőkben az első meglepetés után jobban megbíznak a megrendelők. Szél Felícia azt mondja,

aki jól dolgozik és jól kommunikál, annak biztosan mindig lesz munkája, és meg is fogják fizetni. Velem még senki nem alkudozott. 

Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy az építőiparban dolgozók egy részének nincs túl jó híre: sokakkal előfordult már, hogy a végén nem olyan munkát kapott, amilyet megrendelt, és az is gyakori, hogy a végösszeg jóval nagyobb, mint az előre megbeszélt. Vagy hogy a munkások nem akkor jönnek, amikor ígérték, ha pedig végre megérkeznek, akkor is csak nagyon lassan haladnak. És az is előfordul, hogy az a szaki, aki hétfőn még dolgozott, keddre eltűnik.

Az előítéletek ellenére mindhárom mesternő hónapokra előre be van táblázva. Egy egyesületet is létrehoztak a női mestereknek, hogy ezzel is tudják egymást segíteni, illetve bátorítani minden nőt, hogy merjen váltani.

A Házon kívül teljes riportjából, amely a fenti videóan elérhető, az is kiderül,

• hogyan lett Ildikóból szobafestő egy csalódás után, és hogyan lett családi vállalkozás a lakásfelújításból;
• mit szólnak a női kivitelezőkhöz a férfi és a női megrendelők;
• hogyan viszonyulnak a mesternőkhöz férfi munkatársaik;
• és milyen előítéletekkel kell szembesülniük szakemberként és nőként munka közben.