Mi történt a holokauszt túlélőivel a felszabadulás után?

Megérkeztek a britek – és amire találtak, arra nincs szó

1945. április 15-én a brit csapatok felszabadították a Bergen-Belseni koncentrációs tábort, ahol szinte emberfeletti szenvedés nyomait találták. A szemtanúk, köztük brit politikusok és újságírók, sokként élték meg a látottakat: beteg, legyengült túlélők hevertek a barakkokban, miközben a nácik már elmenekültek.

Az SS-őrség nyomtalanul eltűnt, a tábor átadásának napjaiban fehér karszalagos magyar katonák maradtak hátra, hogy  „felügyeljék” a foglyokat. A brit katonák felvételei és beszámolói a mai napig megrendítő erejűek.

Fahidi Éva emlékei: hazatérés, ami nem jelentett megérkezést

Fahidi Évát 1944 tavaszán deportálták Auschwitz-Birkenauba, ahonnan egy Buchenwald melletti robbanóanyaggyárba került kényszermunkára. A felszabadítás után visszatért szülővárosába, Debrecenbe – abban bízva, hogy talán valamelyik családtagja túlélte a háborút.

A valóság azonban újabb traumát tartogatott: az otthonát idegenek foglalták el, a családi tárgyak – étkészlet, bútor, ruhák – nyomtalanul eltűntek. Abban az időben a mindennapi használati tárgyak is óriási értéket képviseltek, így még a megszokott környezet hiánya is felfoghatatlan veszteséget jelentett.

A kifosztás nem a deportálással kezdődött

Klacsmann Borbála holokauszttörténész szerint a zsidó közösségek kifosztása nem 1944 tavaszán kezdődött, hanem már 1938-ban, az első zsidótörvények bevezetésével. A cél nemcsak a társadalmi kizárás, hanem a megélhetés ellehetetlenítése és a vagyon megszerzése volt.

Sokan úgy érezték, hogy „ami kikerül a zsidók kezéből, az szabad préda”. 

Bár nem mindenki merte nyíltan elfoglalni az elhagyott lakásokat, rengetegen nyújtottak be igényt rájuk – sokszor az állam hallgatólagos támogatásával.

Április 16. – a gettósítás, majd a deportálás kezdete

1944. április 16-án kezdődött meg a magyar zsidók gettókba zárása, ami később a deportálásokhoz vezetett. Alig két hónap alatt 430 ezer embert szállítottak vonatokon haláltáborokba. Vagyonukat közben az állam lefoglalta és rendszerezve szétosztotta.

A magyar holokauszt egyik legdrámaibb mozzanata ez a nap – ezért is nyilvánították a holokauszt áldozatainak emléknapjává Magyarországon.

Hazatérés után: sem otthon, sem kárpótlás

A túlélők számára a felszabadulás nem jelentett valódi újrakezdést. Otthonaikat, üzleteiket kisajátították, a tárgyaik eltűntek, a közösségeik széthullottak. Bár népbíróságok alakultak és számos per indult a háborús bűnösök ellen, az áldozatok ritkán kaptak jóvátételt.

Magyarországon az állam nem nyújtott közvetlen kárpótlást a deportáltaknak. A rendszerváltás után, tehát csaknem ötven évvel a történtek után kezdtek el életjáradékokat folyósítani a még életben lévő túlélőknek.

A legtöbb anyagi jóvátétel a nyugatnémet kormánytól érkezett, amely nemzetközi nyomásra volt kénytelen vállalni a felelősséget a holokausztért. Magyarországon a Zsidó Helyreállítási Alap próbálta kezelni azokat az ingatlanokat, amelyeknek nem volt tulajdonosa vagy örököse, de ezek az intézkedések messze nem voltak elegendőek a veszteségek kompenzálására.

Emlékeznünk kell – nem csak áldozatokra, hanem következményekre is

A holokauszt nemcsak emberéleteket, hanem otthonokat, közösségeket, emlékeket is eltörölt. A túlélők egy része fizikailag visszatért, de egy másik világba – amelyben nem várták őket vissza.