Nem tudsz választani? Akkor segítünk: nézd meg a Baby Drivert!

Nemes egyszerűséggel azért, mert az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb és legkreatívabb alkotásáról beszélünk, amit Edgar Wright tűpontossággal álmodott a nagyvászonra. Ja, és ami minden zenebolond valhallája lehet!

Persze, nem maradhatunk csak ennyiben, több rejlik ezeknél a gondolatoknál ebben a filmben.

Kezdjük ott az egészet, hogy egy félig izgatott, félig kétkedő nagy csapattal indultunk neki a heti mozis kalandunknak: akadt köztünk pörgő őrült (a CinemaKlubosok), voltak sunyiban a sötétben alvásra vágyók, Kevin Spacey rajongók, na és persze a „legalább együtt mozizunk” program támogatói is. Volt tehát némi félsz a dologban, nehogy csalódást okozzunk itt a nagy promózásunkkal.

Szerencsére az egész történet izgatott és boldog véget ért, amit hatalmas kacajok és táncolásra vágyó csípők tarkítottak. Történt mindez azért, mert egy olyan könnyed akciófilmet kaptunk, ami a poénjai és a különleges szerkesztése ellenére is feszültséggel teli és komoly tudott maradni.

 

Olyan rendezéssel már amúgy is találkoztunk, ahol a soundtrack is velős részét képezi a cselekménynek (A galaxis őrzői széria például), vagy legalábbis a hangulatnak. Ez a Baby Driverre hatványozottan igaz, hiszen konkrétan odáig visz el minket a rendező, hogy teljesen berántja a közönségét a hangos zenékkel a történésekbe. Együtt hallgatjuk főhősünkkel a playlistjeit, dübög a fülünkben a ritmus, minden más eltompul, a külvilág csak mellékszereplő, hiszen a külső tényezők az ütemekre riszálva nyerik el a saját koreográfiájukat.

„Érezni akarod azt a megkönnyebbülést, amit a zene adhat: megszökhetsz a dalokkal a világ elől!”

Baby (Ansel Elgort) ugyanis egy olyan betegségben szenved (tinnitus – fülzúgás), amit csak állandó zenével képes elnyomni. Pont emiatt a különböző muzsikák diktálnak mindent Baby világában, aki pont az a helyes, jól táncoló, cuki, mindenki imádja srác, aki inkább megvárja egy dal megfelelő részét, hogy pont jó ütemre indulhasson el egy akció. Ő az a fiú, akinek minden hangulatra külön listája van, és aki természetesen pont a zene miatt szeret bele a helyi gyorsbüfé pincérnőjébe (Lily James), és aki nem mellesleg zseniális sofőr…

 

Ansel Elgort-ban amúgy is minden megvan – sárm, tehetség, kisfiús báj, pelyhedző férfi karizma –, hogy az ujjai köré csavarjon minket, mindezt úgy, hogy alig szól egy-egy szót is – Drive Gosling után szabadon. Mellette pedig a rosszfiú mentor, munkaadó és atyaúristen Kevin Spacey ismét dob egy hárompontost az alakításával: olyan menő és annyira lehengerlő a kisugárzása még mindig, hogy szíved szerint földre vetnéd magad előtte. Ráadásul a szereplőgárda további résztvevői is jutalomjátékot kaptak: mind Jamie Foxx, mind Jon Hamm fürdőznek a könnyed, mégis macsós rosszfiús karaktereikben.

Az egész film egy pulzáló ritmusfolyam, amiben még azt sem érzed erőltetettnek, hogy az akciójelenetek minden mozdulata a zene ütemére történik (az ajtócsapódástól kezdve egészen a lövésekig). Ha azt éreznéd, hogy hirtelen egy videoklipbe kerültél, akkor nem jársz messze a valóságtól – erre akkor eszmélhetünk rá a leginkább, amikor hősünk végig énekli az összes dalt, amit hallgat. A rendező be is vallotta, hogy az egész sztorit a Mint Royale-nak rendezett Blue Song klipje ihlette!

 

 

Így lett egy régi klip sztorijából egy 113 perces csoda, ami külön kis kasztot képvisel az autós-üldözős, rablásos műfajfilmek családjában. Itt a Szörny Rt-s beszólások mellett ugyanúgy megférnek a véres meglepetések, mint a Barbra Streisand poénok, vagy akár a Gene Kelly-t idéző csodás táncmozdulatok. Mi egyszerűen imádjuk!

A nyomd, bébi, nyomd nemcsak a filmőrülteket kergetheti végtelen szerelembe, de az igényes zene imádói is magukra találhatnak benne. Sosem pörögtünk még ennyire akciófilm miatt, eddig kellett várnunk, hogy szerelmesek lehessünk ebbe a műfajba is! Miért? Mert ezt a Baby-t sem ültetheti senki sem a sarokba!

Képek: InterCom