Üdv a dzsungelben

Szóval ülünk a szálloda halljában, amikor egyszer csak odaugrik egy argentin mucsácsó, hogy akkor indulás van! Uccu neki, bár tudjuk, hogy több szállás is van (ekkora stábot nem is nagyon lehetne egy hotelbe beszuszakolni), nem kérdezünk semmit, elvégre, ha indulni kell, akkor indulni kell! Bőröndöket a minibuszhoz rángatjuk, betuszkoljuk aztán go. Áááácsi! Csupa ismeretlen arc, senki azok közül, akik elviekben arrafelé laknak. Murphy. Meg az ő törvényei. Vissza minden, fordulás, cuccok le, persze elkezd esni. Fáradunk. Otthon már hajnali egy óra, bár az öt óra eltolódás az nem olyan sok, mégiscsak álomra hajtanánk már a fejünket. Pedig messze még az! Végre megtaláljuk a saját „paripánkat”, elindulhatunk. Továbbra is esik, de ez a sofőrt egyáltalán nem zaklatja fel. Úgy általában nem hatja meg őket, hogy mi külföldiek vagyunk, a vezetési stílusuk sebességben és előzési technikában kenterbe veri a legvadabb keleti sofőröket is. A hegyről a völgybe vezető úton percekre „eltűnik” a szembeforgalom, de Juant ez nem akadályozza abban, hogy a dupla záróvonalon egy kamion mögül kielőzzön! Nyugi, Anyukám, minden OK, kezdjük megszokni a tempót!

Végül hajnali kettőre sikerült a szállásra érni, futólag megnéztük még a tábort is, amiből sötétben viszonylag keveset láttunk, de nagyon tuti lesz! Igazi vadon! Na, nem a János! Olcsó poén, tudom, de a mai nap után meg kell, hogy bocsájtsátok!
Otthonról elképzelhetetlennek tűnik, ami itt van, és ma épp arról beszélgettünk, hogy talán nem is igazán lehet átadni. Azért próbálkozom!

Szóval azt már korábban is gondoltátok, hogy mi, stábtagok nem a dzsungelben lakunk, tulajdonképpen közel másfél órára tőle. Ami néha argentin mérték szerint lehet kettő, a tegnapi alapján akár 3 óra is. Talán az eső hátráltatja őket. Bár a környék nem éppen a népes Budapesthez hasonlatos, ahol ha 5 csepp eső leesik, akkor megbénul a forgalom! Itt alig van forgalom. Vidék ez a maga tagadhatatlan bájával. A földet városon és azon kívül is vörös agyag borítja mindenütt. Ez a helyi föld, mondhatnám nagy szakértelemmel. Ha az ember a földrajzkönyvben olvas erről, akkor azt gondolja, semmi extra, a miénk földföld, az övék vörösföld. Nagy cucc! Ez azonban gyilkos föld. Ha száraz idő van, akkor porként telepszik meg mindenen, ha esik, akkor olyan sárrá válik, ami ha megfogja a ruhádat az életben nem jön ki többet belőle rendesen. És ragad, akár a szurok! Tegnap koradélután, tervezett indulás fél 3. Mánnyáná van persze, 3 előtt a világon senki nem tűnik fel, csak a recepciós fiú néha a pultjánál. Utóbbi összes váltótársával együtt erős kihívásokkal küzd az angol nyelvet illetően, ami nem lenne nagy gond, ha 54-es szoba helyett szívesen aludnék a 45-ösben! Mindegy is! Végre megérkezik sofőrünk, hívjuk csak mondjuk Ineznek, itt ugyanis mindenkit így, vagy ha hímnemű, akkor Gustavonak kereszteltek drága szülei! Nagyon édesek egyébként a helyiek, nyelvismeret hiányuk ellenére igyekeznek mindent megtenni a kényelmünkért, kézzel-lábbal mutogatnak és megdöbbentő, de szinte semmivel nem lehet kihozni őket a sodrukból! Na, de vissza: szóval megérkezik végre Inez (Az első női sofőr, akivel eddig találkoztam. A produkció argentin részéről meglepően sok nő dolgozik „férfias” pozíciókban is!), beszállunk, elindulunk. Még felszedünk egy másik közeli szállodában lakó stábtagokat, aztán alig 15 perc után megállunk. Hát már éppen ideje volt. Kis tankolás, lazulás, hiszen ilyen hosszú út után ez már kijár. Kiderül, hogy meg kell várnunk egy különböző cuccokkal megpakolt kisbuszt, és el kell vinnünk néhány dobozt a táborba. 10 perc helyett 20, a kocsi megérkezik, cuccok át, indulás. Alig telik el negyed óra megint, amikor Inez rossz felé kanyarodik egy kereszteződésnél. Hihetetlen, ahogy kanyarodnak! Ez most talán röhejesen hangzott, de tényleg mulattató, ahogy balra fordulásnál nem balra sorolnak amennyire csak lehet, hanem kimennek a lehető legtávolabbra jobbra, egészen a sáv széléig és onnan kanyarodnak be. Azt hiszem, szeretik a kihívásokat! Na szóval, Inez csak nem arra kanyarodik, amerre nekünk kéne. Angolul persze hát ő sem ugye, spanyolul meg mi nem, úgyhogy kézzel lábbal. Bár az egyik stábtag egész jól beszél, és egészen véletlenül akad a kisbuszon egy argentin hangosító srác is, aki a csodával határos módon járatos az angol nyelv rejtelmeiben! Értekezés, tolmácsolás. Kiderül, hogy időszerű a sofőrcsere. Hát legyen, gondoltuk, menjen Inez, ha fáradt. Összevissza kanyarogva egészen a házáig visz minket, ahol is kiszáll, majd bemegy. Mi ülünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy összevissza kanyargunk egy ismeretlen városban! Mánnnyáná na! Meg isten hozott a háta mögött! Mi lenne, ha időre mennénk az élő adásra urambocsá! Mindegy is, de tényleg! Inez el, röviddel ezután feltűnik papucsban Gustavo, aki feltehetőleg a férje. Még kiviszi a szemetet, papucs le, bakancs fel, aztán go! Irigylésre méltó a lazaságuk, hogy nem nagyarányú náluk a szívrohamban elhalálozók száma az is biztos! Végre indulunk tovább, de mivel nagy a sár és különben is, hamarosan megint megállunk. Nem tud továbbmenni a kisbusz, meg kell várni a dzsipeket, amik le tudnak vinni egészen a táborig! Nem egyszerű ez na! De tényleg nem az! Napi több, mint 100 ember műszakonkénti oda vissza utaztatása ezek mellett az időjárási viszonyok mellett komoly kihívás! Gusztávónak újabb csapatért kell visszaindulnia, úgyhogy bár vonakodunk, az argentin fiú segítségével is igyekezzük meggyőzni arról, hogy a cuccokat nem pakolnánk ki a sárba, ő nem érti. Segítséggel vagy anélkül, kipaterolja a dobozokat aztán irány vissza. Kereszteződés a semmi közepén plusz dobozok. Várjuk a dzsipeket. Kisvártatva megérkeznek és másfél óra helyett közel 3 alatt végre mi is!

Ethel