23 kilót hízott a nyolcéves kislány, ő lett a magyar gyerekek svájci üdültetésének bajnoka

1924. május 6-án ért véget az a furcsa nyomdászsztrájk, aminek kezdetéről már a múlt hónapban beszámoltunk: a nyomdák a saját munkásaikat zárták ki, miután az egyik cégnél a szedők béremelési követeléssel álltak elő. A sztrájk utáni első lapszámában Az Est a legkevésbé sem szerénykedett, amikor saját magáról így írt:

Három heti némaságból tör föl ismét Az Est szava – és a közönség, amely a bizonytalanság vaksötétjében, kalauz és támasz nélkül, egész közéleti fegyverzetétől, sőt szinte a kor egész technikai fegyverzetétől megfosztva töltötte a nyomdászsztrájk idejét: megnyugodva látja, hogy újságjai ismét megkezdik őrszolgálatukat.

Azért, mert meggyilkolta a feleségét, még nem kell megkötözni

Az újra megjelenő lap rögtön hírt adott egy két hete tartó nyomozásról, hozzátéve: azt még nem sikerült megállapítani, hogy valóban megtörtént-e a bűncselekmény, vagy egy ház lakóinak fantáziája teremtette a bűnügyet. Két héttel korábban a budapesti rendőrkapitány névtelen levelet kapott, amiben az állt, hogy a Tárnok u. 26. házmestere, Forró István megölte, feldarabolta és nyomtalanul eltüntette feleségét.

Kihallgatásukkor a házban lakók azt mondták, hogy Forró feltűnően nagy örömmel, fűnek-fának újságolta, hogy felesége, akivel régóta rossz viszonyban élt, elköltözött vidéki rokonaihoz. Alig telt el két nap, a házmester maga mellé vett a lakásába két „könnyűvérű” nőt, akikkel hajnalig tartó dorbézolásokat rendezett, majd látták, hogy a két beköltöző nő hordja azokat a ruhákat, amiket Forró szerint a felesége magával vitt.

Egyes lakók úgy gondolták, Forró bizonyára megölte és feldarabolta a feleségét, és a holttestet is könnyen elrejthette, mert a ház alatt olyan mély üregek vannak, amikben ember még nem járt: százméteres zsinegeket eresztettek le beléjük, és nem értek talajt. Olyan vallomások is voltak, amelyek szerint az asszony eltűnésének éjszakáján sikoltozást és kiáltozást hallottak a házmesterlakásból, ami hirtelen abbamaradt.

Május 8-án Az Est részletesen leírta, hogyan sikerült kicsikarni Forróból, hogy bevallja: valóban ő ölte meg a feleségét, a holttestet pedig nem a ház alatt rejtette el, hanem a Halászbástya alatti Hunyadi-szobor mellé ásta el. A cikk szerint a házmestert a nyomozók elvitték Jászberénybe, ahol felesége rokonai élnek, de kiderült, hogy az asszony hónapok óta nem járt náluk. Mayer János detektív főfelügyelő ezután igazi „jó zsaruként” törte meg Forrót. Előbb a detektíveket utasította, hogy oldozzák el a férfit, mondván:

Nem lehet ezt a szegény embert bilincsekben tartani. Azért, mert meggyilkolta a feleségét, még nem kell megkötözni. Biztosan okot adott rá az asszony.

Ezután elvitte a házmestert egy jászberényi vendéglőbe, ahol megetette, megitatta, és beszélgetni kezdett vele az asszonyok hűtlenségéről. A második pohár bor után megeredt Forró nyelve:

Hisz ez volt az oka mindennek. Azért csináltam én is. Ön olyan jó hozzám, hogy egy pillanatig se akarom, hogy tovább vesződjék és kínlódjék, mindent elmondok.

Elárulta: március 27-én a felesége arra készült, hogy elmegy valahova. Előtte már rájött, hogy az asszonynak van valakije. Veszekedni kezdtek, aminek vége az lett, hogy a feleségét arcon csapta ököllel. Az asszony orrán-száján ömlött a vér, sikoltozott, kiáltozott. Forró attól tartott, hogy meglátják így a szomszédok, így felkapott egy ágyterítőt, amivel megfojtotta.

Kilbertusné családi életét tönkretették a liberálisok

1924 májusában egymást érték a rágalmazási perek, szinte mindennap beszámolt az újság egy vagy akár több tárgyalásról. Május 7-én egyebek mellett arról írtak, hogy Kilbertus Vendelné a vádlottak padjára került, miután A Nép című újságba levelet íratott Ámon Vilmosné hírlapíróval arról, hogy a családi életét tönkretették a liberálisok. Kilbertusné férje ugyanis fodrász volt, liberális vendégeinek pedig az asszony szerint szúrta a szemét, hogy ő „előkelő vezérszerepet visz a keresztény női táborban”. Addig heccelték a férjet, hogy az válópert indított, és kitette az asszonyt a Ferenciek terén lévő lakásukból.

Az asszony a rágalmazást azzal követte el, hogy megíratta: a kilakoltatáskor a végrehajtó segítségére érkező rendőr, akit meg is nevezett a levélben, olyan brutálisan dobta ki a lakásból, hogy ájultan esett össze a folyosón. Kilbertusnét és Ámonnét ezért sajtó útján elkövetett rágalmazás vétsége miatt fejenként 140 ezer korona pénzbüntetésre ítélte a Schadl Ernő vezette törvényszéki tanács.

Május 9-én arról adott hírt Az Est, hogy egy énekesnő 52 millió koronás kártérítésért perelte be Tóth Aladár zenekritikust, aki lesújtó véleményt írt róla.

Miért árt és hogyan ront hitelt a lesújtó kritika? Sehogy. És kinek árt? Annak, aki gyönge. Megtörpül a tölgy, ha a botanikus tévedésből fűnek nézi? 

Nem volna nevetséges, ha a bírósághoz fordulna annak bizonyításáért, hogy ő ugyancsak tölgy?” – vetette fel a lap szerzője, hozzátéve: „igazi tudást és tehetséget éppúgy nem öl meg egy kritika, mint ahogy a rossz művészet gyarló és hiú füvecskéit sem növeli erdővé semmiféle ítélet”.

Az amerikai magyarok gyerekei már nem beszéltek magyarul

Az 1924-es párizsi olimpiára készülő Magyar Labdarúgó Szövetségben felismerték, hogy a magyar válogatottnak szüksége van a külföldön élő magyar játékosokra. Május 9-én megírták, hogy az FC Barcelona magyar kapusa, Platkó Ferenc táviratot küldött Kiss Gyulának, hogy csatlakozik a Párizsba utazó magyar csapathoz, ahogy más külföldön játszó magyar focisták is jelezték, hogy részt vesznek a válogatottban.

Az Est cikke szerint ez bizonyára rosszul esett a hazai játékosoknak, de azt is hozzátették, hogy az MLSZ mindent elkövetett azért, hogy az itthon maradtakat felkészítse az olimpiára, mégsem sikerült új nagy tehetségeket találni. Másnapra azonban az is kiderült, hogy a Barcelona nem engedi el Platkót arra hivatkozva, hogy nem nélkülözhetik a nemzetközi meccseken.

Az Est május 11-i cikkének címében azt állította: „egy emberöltő múlva nem lesznek magyarok Amerikában”. Washingtonban ugyanis új bevándorlási törvényt fogadtak el, ami évi ötszázra korlátozta a magyar bevándorlók évente engedélyezett számát, a korábbi kvóta kevesebb mint tizedére. A cikk szerint a magyar munkásokat rendkívül szorgalmasnak, de képzetlennek ítélték, akik egy szót nem tudnak angolul, és csak a legutolsó munkát bízzák rájuk. „S az amerikaiak látják azt, hogy a magyar meglakik a néger szomszédságában, ahonnan mindenki más menekül” – vonta le a rasszista következtetést az egyébként liberális lap.

Ám eközben Amerikában nagy becsben tartották a magyar kultúrát, magyar szerzők darabjait adták a színházak, magyar művészek alkottak sikereket.

Amerika nem hajlandó tudomásul venni, hogy ezt a nagy kultúrát ugyanaz a magyarság produkálja, amelynek egyszerű munkásai ott laknak a négerek szomszédságában a bevándorlónegyedekben. És az iskolában azt tanítják, hogy a magyar — az valami cigány eredetű nép a Balkánon.

Ennek eredménye az lett a lap szerint, hogy az amerikai iskolákba járó magyar gyerekek szégyellték származásukat, és igyekeztek beolvadni. Az amerikai magyarok gyerekei már nem beszéltek magyarul, „az amerikai iskola nevelte őket a világ leghatalmasabb államának gőgös, büszke polgáraivá”.

A szerző szerint az, hogy évi ötszázra korlátozták az Amerikába bevándorló magyarok számát, kevés ahhoz, hogy fenntartsák az ottani magyar életet, mert minden évben több mint kétszer annyian költöztek haza, ezért úgy számolt, hogy „35 év múlva nem lesznek magyarok Amerikában”.

Kétes, beteges nők és férfiak szórakozása

Szintén Amerikából hazatérő magyarok voltak az áldozatai a rákosszentmihályi családirtásnak: egy kereskedősegéd a vagyonukért ölte meg őket még 1923-ban, az esetről külön cikkben is megemlékeztünk. Az ügy tárgyalása 1924 májusában zajlott, akkora érdeklődés mellett, hogy a közönségnek árult jegyeket már jóval előre lefoglalták. Az Est tudósítása szerint ez bevett szórakozási forma volt száz éve:

A bűnösöket látni, beszélni hallani, mozdulataikat, szempillantásukat figyelni, ez izgatja azt a rengeteg sok embert, akik már reggel nyolc órakor megszállják nap-nap után a markóuccai törvényszék második emeletének főfolyosóját.

Ismert írók, művészek, társasági emberek, katonatisztek mellett egy egészen másfajta közönség is részt vett ezeken a tárgyalásokon: „kétes, beteges nők és férfiak sokasága, akik minden érdekes és kevésbé érdekes tárgyalást végigülnek nap-nap után esztendők óta a törvényszék tárgyalótermeiben”.

A tárgyalóterem helyett Lipótmezőre került az a mozdonyvezető, akit kényszerzubbonyban vittek be 1924. május 23-án a rendőrségre. Németh András évek óta vezette a Budapest és Kaposvár közötti vonatot, majd Sárvárra helyezték át, ahol kollégáinak feltűnt, és jelentést tettek a vasútnak arról, hogy „nem teljesen normális”. Előfordult, hogy a vonattal átszáguldott az állomáson, és csak utána állította meg a szerelvényt.

A rendőrség megállapította, hogy Németh egy teljes hétig „köz- és önveszélyes őrültként” vezette a vonatot Sárvár és Kaposvár között, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem lett ebből súlyosabb tragédia. Mire orvosi kezelésbe vették, „annyira kitört rajta a téboly, hogy kényszerzubbonyt kellett ráadni” és felszállítani a fővárosba, hogy állami elmegyógyintézetben helyezzék el. Ott megállapították, hogy a mozdonyvezető állapotát „vallási fanatizmus” idézte elő.

Így tetszik a bürokráciának

1924. május 7-én az Országos Gyermekvédő Liga gyermekvonata kétszáz gyermeket hozott haza, akik hosszú svájci üdülésen vettek részt.

Majd kicsattan a gyerekek arca az egészségtől. Mind pufók, erős, látszik rajtuk, hogy nemcsak átmenetileg hizlalták fel őket, hanem csakugyan megerősödött a szervezetük. Jó volt odakünn, de mégis boldogok, hogy végre hazajöhettek. Örömüket csak a tikkasztó meleg csökkenti: a sok szép, finom ruhaneműt, amit ajándékba kaptak, a nagy melegben nem szedhették magukra, csak a dobozukat tudják egyelőre mutogatni szüleiknek

– áll a tudósításban, ami szerint az üdültetési akciónak „bajnoka” is volt: egy nyolcéves kislány, aki 23 kilót hízott Svájcban.

Eközben Az Est azon méltatlankodott, hogy „az újvilág és az egész művelt nyugat rádiózik”, nálunk azonban nyoma sincs az új találmánynak. Ezt a lap annak tulajdonította, hogy mindenütt máshol lelkes amatőrök voltak a rádiózás előfutárai, nálunk viszont épp őket keresték fel a rendőrség emberei és kobozták el kísérleti berendezéseiket. „Miért? Mert még nincs engedélyezve! S miért ez a még nincs? Tudjuk, miért: mert így tetszik a bürokráciának” – írták.

Egy Balatonföldváron élő olvasó a panaszait osztotta meg Az Esttel: azt írta, hiába tartják számon előkelő, arisztokratikus fürdőhelyként otthonát, és hiába kerül annyiba ott a nyaralás, mint külföldön, nélkülözni kell a legalapvetőbb szolgáltatásokat is. A vízvezetéket csak közvetlenül főszezon előtt helyezik üzembe, és akkor is rengeteg az üzemzavar, és ugyanez van a villannyal is, ami annyira gyenge, hogy olvasni sem lehet mellette, viszont rengeteget kell fizetni érte. Az olvasó így dohogott:

Igazán nem csoda, ha ilyen nyomorúságos viszonyok mellett egyre szaporodik azoknak a száma, akik a Balaton elől külföldre menekülnek, oda, ahol mást is kapnak pénzükért, mint bosszúságot.

Harangszentelésből tömegpánik

Május 31-én arról írt az újság, hogy legalább három halottja volt egy harangszentelésnek, pontosabban a közben kitört tömegpániknak Lajosmizsén. Több mint két évig gyűjtött a község arra, hogy pótolja régi harangját, amiből ágyút öntöttek az első világháborúban, és meg is lett az új harang, aminek a felszentelését áldozócsütörtökre tűzték ki. A nagy eseményre a környező településekről, de még Kecskemétről is sokan érkeztek.

A hatalmas tömeg bezsúfolódott a templomba, a hat és fél mázsás harangot pedig lassan elkezdték a helyére emelni. Az ünnepi szertartás közben minden baj nélkül felért a harang a toronyba, a harangöntő pedig jelezni akarta, hogy ledobja a feleslegessé vált kötelet, ezért lekiabált: „Ne jöjjenek ki, mert leesik most valami!”

Ezt egy idős nő félreértette, és elkiabálta magát: „zuhan a harang!” Ebben a pillanatban leesett a kötél, eltépve a villanydrótot, ami betörte a templom bejárata feletti üvegablakot. A tömeg megrémült: azt hitték, összedől a templom és tolongani kezdtek a szűk hátsó kijárat felé, ahol a meredek lépcsőn az emberek felbuktak, az utánuk jövők pedig ráestek. Az emberhalom alján egy 15 éves suszterlegény megfulladt, egy 18 éves lánynak széttaposták a fejét, egy özvegyasszony pedig halálos belső sérüléseket szenvedett.

Nyitókép (illusztráció): Fortepan / Privát Fotó és Film Archívum-Höfler Tibor gyűjtemény