Kállai a kegyetlen, a megértő és a szerelmes

Egy valamikor betiltott filmből ismerik a legtöbben, a naiv Pelikán elvtársként. Pedig számos más arca van, kegyetlen, megértő és szerelmes. Mindenekelőtt szerelmes. Kállai Ferenc hatvan évig élt együtt feleségével és mellette szerelmeivel. Nincs nő, akiben ne fedezett volna fel valami gyönyörűt.

Kiss Ferenc, a Színész Kamara elnöke felvételiztette. Gyorsan ment, alig kellett mondania valamit a fiatal Krampner Ferencnek, máris kijött, verdikt, megfelel. De a Krampner az nem színésznév, mondta Kiss Ferenc, legyen maga Kállai, mint a miniszterelnök.

Kállai még be sem fejezte a színiakadémiát – soha nem is diplomázott! –, máris szerződést kapott. A színház nemcsak a színész, hanem későbbi felesége sorsát is meghatározta. A társulatban kommunistákat is képviselő Szilágyi Bea – Páger Antal későbbi felesége – két felvonás közt abba is beleszólt, hogy legyen-e a párnak gyereke. Így aztán a baba nem született meg, és az asszony később már nem is szülhetett.

Ferenc a front alatt egy légópincében ismerte meg Marát, ahogy feleségét becézte, Zúzmarát. (Az asszonyt valójában Idának hívják.) Hat évig csak úgy együtt voltak, vadházasságban, ahogy akkoriban elítélően mondták. Ezután házasodtak, amikor Ferenc egy álom miatt féltékeny lett, bár ő maga félre-félrelépett.

Akkor már megvolt az első nagy szerep is, a Rómeó és Júlia. Kállai a nála hat évvel idősebb Fényes Alizzal játszott. Könnyű volt adnia a hősszerelmest: gyerekként a színésznő képét tette ki az iskolapadra. És az asszonynak sem volt közömbös a fiatal színész. Csókolóztak a díszletek takarásában, csókolóztak a színpadon – mindig, ha volt egy kis idejük. Az igazgató meg is jegyezte, legalább a színpadon hagyják korábban abba, mert a pacsirta bereked.

A Rómeó sikere meghozta a szerződést a Nemzeti Színházba. A színházba, amely nemcsak a nemzeté volt, hanem Majoré Tamásé is. Kállai az első vonalba került. Major közben gyötörte, elvette a szerepét, aztán visszaadta, pártos színidirektor talán tanítani akarta.

De minden mindegy, első a színház. Csupa nagy név, akiktől tanulni lehet. És persze megint csak a szerelmek: Ruttkai Éva és Ferrari Violetta. És a szerelmek mellett gyászok. Somlay Artúrt akkor kergette halálba a rendszer. A fiatal színész két nappal később már a ravatal mellett áll díszőrséget, és elgondolkozik a színészi múlandóságon: „Hétfőn maghal valaki, szerdán nagy pompával temetik, csütörtökön más játssza a szerepét.”

Pedig akkor már puhul a rezsim. Sztálin 1953-ban meghalt, már szabad unott arcot vágni a kötelező ideológiai oktatáson, a Szabad Nép-félórákon. Színészként védve is vannak, legfeljebb mendemondákat tudnak a korszak nyomorúságáról.

De ekkor már jöttek a filmszerepek. 1956 előtt jobbára sematikusak – de ez sem érdekes, csak a szerep fontos, amelyet meg kell oldani.

Kállai kimaradt az ’56-os forradalomból, így aztán nem kellett rettegnie megtorlástól, munkás hétköznapok jöhettek, színház és film, és újabb szerelmes napok.

Kállai, aki ekkor 33 éves - 1958-ban járunk - elveszti a fejét, beleszeret filmbeli partnerébe, a francia színésznőbe, Colette Derealba.

Ferenc boldog és nem tudja betartani a fogadalmát, hogy egy idegen nővel csak két hét, aztán vége. Válni akar, legalább Mara ne szenvedjen. Az asszony azonban azt mondja, inkább maradna a férje mellett, ha az megtűri. Tudja, a kapcsolat eleve halálra van ítélve. A színészt a nyelv a hazájához köti. Ferenc, még ha akarna, akkor sem tudna a nő után menni.

Colette visszajár Budapestre. Ferenc nem beszél semmilyen nyelvet, kézzel-lábbal érteti meg magát a nővel. Mara beiratkozik egy nyelvtanfolyamra – franciául tanul, hogy segítsen a férjének, fordítja a leveleket. Végül nem ellenfele, barátja lesz a vetélytársnőnek, aki egy időre Pestre költözik. Colette pedig letérdel Mara előtt, köszönetként és bocsánatért.

A szerelemből azért botrány lett. Feri sürgönyt küldött Párizsba: „Magyarországra januárban érkezik a tavasz.” A már híres színészhez rögtön ki is szálltak a nyomozók, olyanok lehettek, mint ő egyik filmjében, ki is érkezik és minek? Érdekesnek találták a szöveget, hiszen csak pár évvel voltak ’56 után. Colette január közepére ígérte magát, erről szólt a távirat.

Pedig alapjában véve megbízhatónak tartották Kállait odafönt, de az kétségtelen, hogy a színész is érezte, nincs minden rendben. Stockmann doktor szerepét Ibsen „A nép ellensége” című darabban később is magáénak érezte, sajátjának a mondanivalót, hogy a víz – átvitt értelemben a társadalom – mérgezett.

Kállai valahogy közéleti ember lett, pedig a pártba sem lépett be, hiába kapacitálták. Nem tetszett neki a környezet, azt mondta szívesebben jár illegális randevúkra.

Hát, illegalitásból ki is jutott neki – ott a Tanú, máig legismertebb filmje. Azért választották rá, mert svejki ártatlansággal tud nézni, megtaníthatatlanul a rosszra. Azt viszont nem tudta forgatás közben, hogy a felvételeket bármikor leállíthatják. A film 1979-ig dobozban is maradt.

Nézze meg a XXI. század riportját!

A XXI. század riportjait a videótárban nézheti meg.

A teljes adást visszanézheti az RTL Most-on!