Száz éve született Hacsikó, a hűséges kutya, aki tíz évig várt halott gazdájára egy tokiói pályaudvaron

Nagy és csendes kutya volt. Alig vártam, hogy megsimogassam a hátát, amikor a szüleim elvittek Sibujába.

Így emlékezett vissza a most 92 éves Jamasita Szecukó, aki még kislányként látta a már életében híressé vált kutyát, Hacsikót, aki akkor már évek óta várta halott gazdáját a tokiói Sibuja pályaudvar bejáratánál. 

A 96 éves Kuroi Maki csak szerette volna megsimogatni. Másodikos általános iskolásként a suliból hazafele menet csak a vonat ablakából látta a legendás ebet a pályaudvar közelében, ahogy átkelt az úton, miután szépen körbenézett, hogy nem jön-e autó. „Olyan okos volt, mint ahogy hallottam” – mondta az idős nő az Asahi Shimbun című lapnak.

Kuroi 1934-ben látta az ebet, ami akkor már országosan ismert volt, mint a japán társadalomban akkor különösen fontos értéknek tartott odaadó hűség mintaképe. Abban az évben szobrot is emeltek a tiszteletére a pályaudvar előtt, ahol akkor már évek óta napjainak nagy részét töltötte, és ahol egy évvel később holtan találták. 

Haláláig várta szeretett gazdáját

Hacsikó alig kéthónapos volt, amikor Ueno Hideszaburo, a Tokiói Császári Egyetem híres agrármérnök professzora megkapta. Az ebhez az egyik tanítványa segítette hozzá, amikor a híresen kutyaszerető professzor egy japán kutyát szeretett volna. Egyes források szerint ajándékba kapta, más források szerint harminc jent fizetett érte.

Az 1923 novemberében, az Akita tartománybeli Odate városában született kankutya 1924. január 15-én érkezett meg a Ueno otthonába. Akkor még azt lehetett hinni, hogy nem marad életben. A húsz órán át tartó vonatutazás után, amit egy rizseszsákba csomagolva vészelt át a téli hidegben, annyira gyenge volt, hogy először azt hitték, nincs is életben.

A piciny kutya rögtön Ueno szívéhez nőtt, és még azt is megengedte neki, hogy az akkori japán szokássokkal ellentétben a házban lakjon, sőt, az ágya alatt aludhatott, és együtt is ettek. Ueno és élettársa, Szakano Jaeko áldozatos ápolásának köszönhetően aztán a kan életerős kutyává cseperedett, akinek a Hacsi, azaz a „Nyolc” nevet adták. A tiszteletteljes „kó” utótagot – ami nagyjából az uraságnak felel meg – csak később adták a nevéhez, és már a Hacsikó néven vált ismertté.

Hacsikó azonban csak kevesebb, mint másfél évig élvezhette gazdája társaságát. 1925. május 21-én a csak 53 éves Uneno az egyetemen, előadás közben agyvérzést kapott, és meghalt.

Virrasztásán Hacsi megérezte Dr. Ueno szagát a házban, és bement a nappaliba, majd bemászott a koporsó alá, és nem volt hajlandó elmozdulni

– idézte a BBC  Izo Majumi professzort, Hacsikó életrajzíróját.

A Sibuja kutyája

Bár egy család voltak, Hacsikó nem maradhatott Ueno özvegyénél, aki jogilag nem is volt az özvegye, a pár ugyanis soha nem házasodott össze. Uenót a szülei egy másik nővel léptették jegyességbe szülővárosában, de a férfit nem akarta azt házasságot. Amikor megismerkedett a teaszertartások vezetésével foglalkozó Szakanóval, a másik nő iránti tiszteletből nem vette feleségül. Így viszont Szakanó nem maradhatott Ueno házában, és mivel egy kis bérelt lakásba költözött, Hacsikótól is kénytelen volt megválni, de mindent megtett, hogy jó helyre kerüljön. 

A kutya több helyen is élt, több kilométernyire Sibujától, de rendszeresen vissza-visszatért a kerületbe, ahol régi házukhoz, és az ottani pályaudvarra ment. Várta, hogy gazdája leszálljon a vonatról, és újra találkozzanak. Végül Ueno egykori kertésze, a sibujai pályaudvar közelében lakó Kikuzaburó Kobajasi vette magához, hogy Hacsikónak ne kelljen olyan sokat gyalogolnia.

A legenda szerint Hacsikó azért ment ki gazdája halála után az állomáshoz, mert minden egyes nap elkísérte oda, amikor a Ueno professzor bement dolgozni az egyetemre, délután pedig ott üdvözölte, amikor megérkezett. A Sibuja történelmével foglalkozó Macui Kejta professzor elmondása szerint azonban ez az elterjedt verzió nem pontos.

A városrész történelmét bemutató múzeum kurátora, aki jól ismeri Hacsikó történetét, az El Pais című lapnak elmondta, hogy Ueno olyan közel lakott az egyetemhez, hogy gyalog járt be oda, és csak több napig tartó, hosszabb utazásokra ment vonattal. Hacsikó pedig ekkor az állomáson várt rá. Amikor pedig megérkezett, Ueno annyira megörült neki, hogy szeretettel, és az utcai árusoktól vásárolt finom falatokkal halmozta el. Kejta professzor a Japan Times című lapnak elmondta:

Hacsikó azt gondolhatta, hogy ha a professzor sokáig van távol, akkor az állomáson majd találkozhat vele.

Így 1927-től kezdve Hacsikó minden egyes nap – napsütésben, esőben és hóesésben – megjelent a pályaudvar bejáratánál, várva elhunyt gazdáját. A nagydarab eb megjelenését eleinte nem nézték jó szemmel az ott dolgozó ételárusok és a járókelők: vízzel öntötték le, hogy elzavarják, és gyerekek kergették meg.

Ez 1932-ben változott meg, amikor Ueno egyik tanítványa, a japán kutyafajták megőrzésével foglalkozó Nippo társaság alapítója, Hirokicsi Szaitó cikket írt a halott gazdájára váró Hacsikóról az Asahi Shimbun című lapba. A hűséges eb története országos hír lett, Hacsikó pedig sztár. 

Az állomáshoz ezután folyamatosan jöttek az adományok Hacsikónak, az ott dolgozó emberek szinte a sajátjukként kezdtek el gondoskodni róla, és az egész országból érkeztek emberek, hogy találkozhassanak vele.

A sibujaiak ezután gyűjtésbe kezdtek, hogy szobrot emeljenek az eb tiszteletére, aminek köszönhetően az akkor még fejletlen külvárosnak számító negyed országosan ismert lett. A szobrot 1934-ben avatták fel a pályaudvar épülete előtt. Az április 21-ei eseményen ott volt maga Hacsikó is.  

Bár a korabeli japán társadalom az akkor számukra fontos hűség és odaadás értékét látták Hacsikó tettében, ami végül az egész világon kivívta az emberek csodálatát, vannak, akik megkérdőjelezik indítékát. Kikuszui Takefumi, az Azabu Egyetem állatorvos professzorra az Asahi Shimbun című lapnak kijelentette, Hacsikó ugyan eredetileg valóban a gazdáját kereste a pályaudvaron, egy idő után már inkább a kaland és az ott kapott finom falatok jelentették számára a vonzerőt. Ugyanezen a véleményen volt Jamasita Szecukó is, aki gyerekként simogathatta az ebet:

Biztos vagyok benne, hogy először a gazdájáért ment az állomásra, de végül szokássá vált számára.

Hacsikó alig egy évvel szobra felavatása után, 1935. március 8-án, 13 éves korában halt meg. Élettelen testét a pályaudvarnál találták meg. 

Halálhírét címlapokon hozták a japán lapok, buddhista szerzetesek mondtak imát érte és a rákövetkező napokban több ezren zarándokoltak el szobrához, hogy leróják előtte tiszteletüket. Halálát rák és szívféregfertőzés okozta.

Négy nappal halála után, külön engedéllyel gazdája, Uneo professzor sírjába temették el hamvainak egy részét az Aoyama temetőben: a kedvéért eltekintett attól a szabálytól, hogy csak embereket lehet ott végső nyugalomra helyezni. Preparált testét a tokiói természettudományi múzeumban állították ki, ahol máig megtekinthető, egyes szerveit pedig a Tokió Egyetem őrzi.

Az 1934-ben emelt szobrát a második világháború alatt az erős tiltakozás ellenére a háborús készletek feltöltéséhez szükséges fém miatt 1944 októberében eltávolították, de végül csak 1945. augusztus 14-én olvasztották be – egy nappal azelőtt, hogy Japán megadta magát, és a háború véget ért. 

1948-ben gyűjtés rendeztek egy újabb Hacsikó-szobor felállításához, amire végül nyolcszázezer jent adományoztak az emberek, ami mai értéken nagyjából négymilliárd jennek felel meg a BBC cikke szerint.

Azóta Sibuja egy fejletlen külvárosból Tokió szórakozóközpontja és egyik legismertebb negyede lett, a pályaudvar pedig a nagyváros egyik legforgalmasabb vasútállomásává vált, és a környék teljesen átalakult, de Hacsikó szobra azóta is ott áll. Tokió egyik fő látványossága, kedvelt találkozóhely lett, ahol a turisták sorban állnak egy-egy fényképért. Még a pályaudvar oda vezető kijáratát is róla nevezték el. 

Hacsikó története a halála óta eltelt közel száz év alatt egyáltalán nem fakult meg, sőt, csak még jobban ismertté vált. Történetét filmek sora örökítette meg, köztük egy Richard Gere főszereplésével, több szobrot is emeltek tiszteletére szerte Japánban, köztük egyet halála nyolcvanadik évfordulóján a Tokió Egyetemen, amin gazdájával, Ueno professzor együtt ábrázolták.

Hacsikó generációkon és országokon átívelő történetét „időtlennek” nevezte Christine Yano professzor a BBC-nek nyilatkozva, míg Szakuraba Ejecu író kijelentette:

Ez a feltétel nélküli, odaadó szeretet még száz év múlva is ugyanaz lesz, és Hacsikó története örökké fog élni.

Nyitókép: Hacsikó szobra a sibujai pályaudvar előtt, 2013. március 13-án. Fotó:  Keith Tsuji/Getty Images